ONLINE

Jolán képe

Az nem lehet, hogy engem ennyire kiborítson az, hogy nem tudtam egy képet felrakni a facebookra. Egész délután. Ezzel elment egy csomó idő, pedig nekem a gyerekeimmel KÉNE foglalkoznom (persze közben félkézzel, ingerülten foglalkoztam is), a páromnak KÉNE megmutatnom, hogy jól vagyok, aktív vagyok, vagy készülnöm KÉNE a holnapi munkára. Vagy írnom KÉNE. Mindenhova. A gyerekek fejlődési naplóiba, a meditációs naplómba (nem is meditálok), a blogjaimra, ide a Búrára is. Mindig írni akarok. Mert MUSZÁJ. Főleg online. Mert nem csak írni muszáj, hanem az is fontos, hogy olvassák. Ezért pörgetni kell a blogokat. De nem pörgetem. Hónapokig állnak megkezdett posztok. Csak a fejemben pörögnek megállás nélkül. És a nyomás, hogy nem írok, ma sem írtam, a hátamban egy fájó pontként nyomaszt, a lapockám alatt, mint egy késszúrás, állandó feszültség. (Írtam már ide egy posztot nyáron a grafomániámról.) És a facebook, igen, az is fontos, a fénykép, amit meg akartam osztani, egy jól sikerült helóvinos arcfestés, hogy lássák az ismerőseim, hogy milyen kreatív vagyok, vidám, vicces. Meg a gyerekeim is milyen aranyosak, ügyesek, szépek. Hogy milyen csodálatos az életünk. Végre. Hogy már JOBBAN vagyok (mint amióta legutóbb láttak). Hetek óta nem voltam online csak pillanatokig, minden nap feszített a tudat, hogy írni kell fontos emailt ennek is, meg annak is. Ha nem vagyok online, LEMARADOK a bulikról, az információkról, de a munkáról is, az önérvényesítésről is, az életemről is. Ami nem jelenik meg online, az nem létezik, azt nem is éltem meg. El kell, hogy olvassátok ! Ha csak egyvalaki olvassa el, ha csak véletlenül beleakadtok, az se baj, csak tudjátok, hogy létezem. Persze ha sokan olvasnátok, és vissza is jeleznétek, az még jobb lenne. Erről álmodozok. Közben nem írok. Csak fejben. Csak frusztrálom magam, « írnom kéne ». De nagyon lassú a gépem, iszonyú idő elmegy vele, pedig nekem nincs időm, semmire sem, főleg nem magamra. Nem tudtam online lenni mostanában annyira, amennyire szerettem volna, bevállaltam egy húzós munkát, az őszi szünetben napi 10 órás napközi óvódás gyerekeknek. Nem csak gyerekmegőrzés, foglalkozások is. Izgalmas volt és kreatív, de minden energiámat felemésztette. Ezért sem tudtam facebookon lenni, és rögtön magyarázkodásba is kezdek, főleg, ha volt valaki, akinek nem válaszoltam. Mert ez is egy nyomasztó megfelelési kényszer : nehogy megsértődjön a barát, nehogy eltűnjön, nehogy magamra maradjak. Vagy nehogy azt gondolja, megint rosszul vagyok. És a facebookra képek is kellenek, dokumentációk, hogy lássák, milyen jó nekem, azok, akik semmit nem néztek ki belőlem. Ha tudnák, hogy mennyire nem vagyok jól... És rákattintok mégegyszer, és mégegyszer, hátha végre átmegy a kép. És már dühöngök, csapkodok, magamat is verem. Miért velem történik ez ? Másoknak van joguk netezni, nekem nincs ? « Még EZT IS el akarod venni tőlem ? » - üvöltök fel az Isten felé. Végre leültem a gép elé, erre nem megy ! Amikor néha a Búra sem ment, olyan ijesztő volt, pedig aztán itt sem mozgok annyit, mint eredetileg szerettem volna. Vagy ez jót jelent ? Azért nem jövök, mert jobban vagyok ? A nagy francokat... De ha nem jövök, ha nem írok, elfelejtetek ti is.

A dühkitörés nagyon erős volt. Borderline lennék mégiscsak ? Nem lehet látványosan dühöngeni, nekem nincs hozzá jogom. Itthon sem, mert látják a gyerekek, és megijednek. A páromat meg már nagyon idegesíti, mostanában ő is fáradt, feszült, támogatásra lenne szüksége, nem az én örjöngésemre. (Most azt nem fejtem itt ki, hogy nem is igazán szeretjük már egymást, illetve én biztos nem, illetve még ezt sem tudom, ragaszkodok, de ez lehet, hogy félelem, megszokás vagy társfüggés. És nagyon sok a feszkó, hogy ő mit gondol rólam, hogy látja-e a javulást, hogy érdeklem-e még mint nő, mint társ?) Pár hete nem szedek gyógyszert, elvileg igen, de gyakorlatilag amikor legutóbb elfogyott, nem találtam meg a receptet, az orvoshoz meg csak két hét múlva megyek. Kibírom, úgyis csak fél Zoloftot szedtem, az sem saját akaratomból. Persze most könnyű mindent ráfogni a gyógyszer hiányára. Ennyire függő lennék ? De közben dolgozok, sokat, stresszes körülmények között, felelősen, gyerekekkel, meg a saját gyerekeimmel is vagyok : napi 1-1 óra kötelező aktív elmélyült foglalkozás, rájuk koncentrálás. Magamnak adtam ezt a feladatot, kötelező, de nem tartom be, ez is egy újabb lelkiismeret-furdalási lehetőség. Mint a napi másfél óra írás. A napi fél óra sport. A napi maximum 1400 kalóra. MUSZÁJ fogynom, hogy újból nő legyek. És ez legalább egy olyan dolog, amiben sikerélményem van, a decemberi szülés óta 18 kilót fogytam. De ez nem elég, tovább, tovább ! És dolgozni kell, sőt karriert építeni valahogy. Továbbtanulni. Nem érzem, hogy emberileg értékelhető lennék, és elmúltam 39. Még van egy pár évem, hogy valamit behozzak, nőként, munkaerőként (anyaként ? - majd a gyámügy megmondja...), aztán végleg vége, menthetetlenül senki leszek. Pedig olyan nagyívű vágyaim voltak. Gondolatban én már háromszor megváltottam a világot. De ezt senki nem tudja, mert beleragad a fejembe. Ha legalább leírnám. Blogra. Online. És lenne, aki olvasná. Véletlenül rákattintana valaki...

Fogtam magam, cipőt, kabátot vettem, « engedélyt kértem » a páromtól (épp szerelt, én meg nem hagyhatom csak úgy rá a gyerekeket), és lementem az utcára, hogy kisétáljam magamból a dühömet. Hideg volt, és persze az első pékségig mentem csak, hogy csokitortát egyek. Csak úgy, tányér és villa nélkül, menet közben elkezdtem enni, majd leültem a toronyházunk aulájába befejezni. Nem akarom hazavinni, ciki hogy megint csokitortát eszek, pedig elvileg diétázom, és nem akarom a gyerekkel sem megosztani, önző vagyok, nem akarom, hogy elkérje a felét. Magyarázkodni sem akarok. De gyorsan kell ennem, nehogy jöjjön valaki, nem akarok most feszültséget a szomszédokkal sem. Itt, az aulában elvileg nem lehet enni, ki van írva a házirend, csak én sosem olvastam el. Tavaly nyáron rámszólt egy nő, hogy miért eszek itt, azt hittem, az a baja, hogy ramadan van, és én nem tartozom közéjük. Akkor épp terhes voltam, tehát volt felmentésem a kényszerevésemre. Terhesen, zokogva tömtem magamba a bagettet. Nehéz terhességem volt, nem tudtam boldogan megélni, hogy ismét babát várok. Ezt SEM. Két terhesség, közötte két vetélés, és a gyerekeim egészségesek, igazából ennek kéne örülnöm. Egyébként nekem az utcán is vigyáznom kell az « örjöngéssel », el kell rejtenem a könnyeimet, nehogy szembe jöjjön egy szülő, akinek a gyerekével dolgozom, bármikor elveszthetem az állásomat, csak óraadó szerződésem van. És a gyámügyes is megláthat, az irodája a mellettünk lévő toronyház. Mondta már, hogy szokott látni, amikor a gyerekekkel reggel elindulok. Vigyázni kell mindig. Figyelni. Nincs elengedés, düh szabadon engedése. Nagy levegő, összeszorított száj mindig. Most megint anyámat hívjam fel bőgve ? Elmúlt 70 éves, és folyton aggódik értem. Bezabáltam tehát a csokitortát, titokban, se a család, se a szomszédok ne lássák meg, majd hazamentem. Azóta úgy csinálok, mint aki lenyugodott. Ma már vacsorát nem ehetek, így is túl vagyok a kalórialimiten, de az írásra kaptam még engedélyt, (közben folyamatosan próbálkozom a facebookkal, hátha engedi felrakni a képet), és végre írok, a Búrára, remélem ki is tudom rakni. A gyámügyes egy szerződést akart aláíratni velünk múlt hét csütörtökön, meg is jelentünk mind a négyen, gyerekestül, de kiderült, hogy két órával előbb kellett volna jönnünk, ő nézte el az időpontot. Ez már a harmadik időpont volt, kétszer én halasztottam, a munkám miatt. Nem merem megmondani, hogy gyámügyes dolgunk van, de azt sem akarom hazudni, hogy a gyerekeink betegek. Így viszont nehezen engednek el. Csütörtökön jó lett volna. De nem jött össze, most várhatunk egy újabb dátumra. Egy hónapja húzódik az egész. A szerződést egy speciális nevelővel kötjük, aki majd speciálisan megnevel minket, hogyan kell gyereket nevelni. Csak rá ne jöjjenek, hogy épp nem szedek gyógyszert. Elmehetnék a pszichiátria sürgősségire, de ott órákat kell várni, és már nem merem megmondani, hogy hetek óta nincs gyógyszerem. Ördögi kör. De legalább most írok. Az írás terápia. Nem csak a ki nem elégített egómnak kell.

Kering a neten megint egy hír egy anyáról, aki agyonverte a gyerekét. Épül már magasra a máglya, dühös emberek rakják, online, válogatott kinzásokkal ölnék meg a nőt, és persze elhangzik az is, hogy « minek szül az ilyen » ? Kommentelési rohamom van nekem is. Kérdezgetem : ti mit tennétek, hogy az ilyen eseteket megakadályozzátok ? Mit tehet a társadalom ? Persze a hatóságoknak a dolga ez, azért van gyámügy, védőnői szolgálat. Én azért kerültem bajba, mert segítséget kértem. Mert elmondtam őszintén, hogy mi van. Így festettem a homlokomra jelet. A nyolcadikon lakunk. A gyerekeink nincsenek életveszélyben, zár van az ablakon. Én jól vagyok, és különben is, « egy nőnek az anyaság az igazi kiteljesedés ».

Azért néha belémmar a félelem, mint pusztító kényszergondolat : Lehet, hogy egyszer rémhír leszek én is ? Lehet, hogy így lesz meg az áhított online hírnevem ?

NEM. SOHA.

(Nem is erről akartam írni, furcsa írányt vett a szöveg. Arról akartam inkább, hogy miért ennyire fontos az életem – amúgy kiszínezett, hamis – online dokumentálása ? A mindenhol véleménynyilvánítás ? És miért áldozok erre ennyi időt, energiát ? Miközben hosszú listáim vannak a teendőimről, nem csökkennek, csak nőnek, újabb és újabb streszt, gerinctáji nyomást eredményezve.)

Ráadásul online nagyon be tudok dühödni, írígyen bámulom mások életét, vagy elmélyedek az összeesküvés-elméletekben. De ha ez nincs, akkor az életem csak az agyamon belül pereg, mint egy film. Nagyon érdekes, de a valósághoz semmi közze. Még annyi sem, mint a facebook posztjaimnak.

Online vagyok, tehát vagyok. Mi lesz, ha elromlik a gépem ?



 

...és ismét eltelt majdnem egy hónap, mire kiraktam ide. Azóta a gyógyszer szedését újrakezdtem.



 


Offline
Csatlakozott: 2017 feb 4

  


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Köszönöm a válaszokat. És, hogy gondoltok rám... ez az én frusztrációm, hogy attól félek, elfelejt a világ.

És tényleg mindenkinek meg akarok felelni, ami lehetetlen. Magamnak nem tudok megfelelni, mert nem tudom igazán, mit szeretnék. Néha olyan, mintha csak a lendület vinne tovább az életemben.

De azért vannak szép napok is. Smile
 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia Jolán! Én is nagyon sokat gondolok rád. Nem felejtünk csak úgy el.

Az anyáról pedig, aki földhöz vágta a gyerekét, többen megírták, hogy ki lehetett készülve a stressztől, és hogy ne ítélkezzünk, ha nem ismerjük a helyzetet.

Szerintem szuper jó dolgokat csinálsz, és légy büszke magadra. Az az érzés, hogy sosem vagy elég jó, valami mély seb lehet nálad (amit én is ismerek a saját életemből), de nincs köze a valósághoz. Ha nem "mutatod meg", hogy milyen szuper vagy, akkor is szuper vagy... Ettől függetlenül persze mindenkinek kell és jól esik a pozitív visszajelzés, és nyilván neked nem jut elég, hiszen kisgyerektől és fáradt és stresszes férjtől nem jön elég. 


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Ja, majd' elfelejtettem: gratulálok a 18 kilóhoz! Nem semmi! smiley


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Szia!

Nagyon erős írás ez (mint az előzőek is tőled). Tévedsz abban, hogy ha nem írsz ide akkor senki se emlékszik rád, mert nekem az utóbbi időben többször eszembe jutott, hogy vajon mi lehet veled? Pedig én is ritkán járok és írok ide.

Szíven ütött a dühöd, ugyanis - nyilván nem előzmények nélkül - ma éjszaka azzal a gondolattal riadtam fel álmomból, hogy írnom kéne a dühről. Remélem, össze tudom szedni a gondolataimat. 

A harmadik dolog, ami az írásod olvasása közben eszembe jutott, hogy nem csoda, ha szétesel, mert kb. mindenkinek csak megfelelni akarsz: a párodnak, a gyámügynek, a gyerekeidnek, a társadalomnak, a munkádnak, az fb ismerőseidnek. Hol és mikor van az, amikor csak te vagy, saját magad? 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen