Szeretnék számítani, ha nem is szeretni,

szeretnék szerepeket örökre feledni,

szeretném, mi anyai, örökre feladni,

becsúszik, kezdek hegeket kaparni,

nincs többé, de nem is volt, sosevolt lebegés,

ami maradt, ne fájjon, teljes legyen a feledés,

és így telepszik masszívan emlékre emlék,

körmét újra itt érzem a sebes var részén,

és igen, ordítani, sírva ordítani tudnék,

ha szóval illetjük az örök tagadás helyét.

Mert a szó veszélyes, az emberektől félek,

hogy meglátják a bennem élő sötétséget,

mindenkit én hallgatok és már nem remélek,

csak azon dolgozok: fájdalom, fel ne éledj!

S amikor mégis éled,

könnyek áztatják a borús sötétséget,

s már mi fájt, nem emlékezek,

hogy miért szakítottam a szálakat, senki

se érti meg.

A bennem élő hangok már túl rémisztőek,

és elmenni, elmenni a mérgezőtől,

titokban tartani múltunkat az újabb érkezőtől,

elkamuzni az egész világot és minden fájdalmat,

tudni, hogy mindig a másik számít csak,

határokon átsiklani, ordítani a semmibe,

senki se érti, mi zajlik valóban a mélyibe,

oly félreértett lényünk és oly távoli,

ki nem érti, mi zajlik, csak kezd sajnálkozni

és frusztráltá leszünk bármit megosztani,

végletekbe ágyazódva egyre tovább foszlani,

emelt fővel viselni, semmit se számítani,

s a zsinórt ha kell jól megrántani.

Két vége között szeretni vágyva és mégis félni,

ki szeretne így továbbra is e nagyvilágon élni?

Szeretni fájva is, és s bár remélve de félni,

nem akarok még több anyát, szerepeket

cserélve és leosztva,

a mélységgel alattunk, lógva, kapaszkodva,

egy halovány vékony foszló fonálba,

minek is ordítanál többet?

Már nem számít, minden hiába.

Ember észre nem vesz többé már,

mocskosan sötétlik a látóhatár.