Gyerekek! Ez őrület! Tényleg jobb nem beszélnem senkivel, mert csak felcseszi az agyam.

Tegnap írtam egy ismerősnek chat-en, aztán az egész chat programot töröltem a telefonomról. Kicsit behülyültem. Este késő vagy 11 volt mire kurva küzdelmek árán visszatelepítettem. Az illetővel találkozni akartam, vagyis .... félreraktam neki egy könyvet, de ezt is csak amolyan hátsó szándékkal, hogy öt percre fussunk össze, de megbántam. Már a chat-en feltűnt hogy NEM NAGYON ÉRTI A DOLGOKAT.

Remélem tavasszal majd ha jobb idő lesz, jókedved lesz. - Na gondoltam, hajrá, erőltessük a jókedvet, hogy bevágódjak, erőltessük a jókedvet, hogy figyeljen rám. Hm, már régen is egy versemre asszondta, ok, versnek jó, de jobb lenne jókedvű, boldogabb verseket is látni tőlem. Azóta nem beszéltünk. Vagyis, karácsony után írt, hogy mennyit gondolt rám ... ja .... akkor is csak erőnek erejével magyaráztam ott a chat-en, valójában nagyon hamar azt éreztem, teljesen feleslegesen.

Egyszerűen belefáradtam, hogy magyarázzam az érzéseim, az állapotom, mégis erőlködök. - Hiába lesz tavasz, meg jó idő, esetleg meleg, az emberek ugyanolyanok lesznek, (a magány ugyanaz lesz - de ezt kihagytam), esetleg nem tart a hideg feszülésben és elkezdhetek lebegni, ez számomra nem valami szezonális cucc, akkor nem innám le magam a nyári szabim első napján hányásig, hiszen süt a nap és nyílnak a virágok ...

Aztán egyszer csak asszondja: SAJNÁLLAK. DE NEM TUDOM, HOGY SEGÍTHETNÉK.

1. NEM SAJNÁLATRA VAN ITT SZÜKSÉG

2.. EDDIG IS MINDENKI EBBE BUKOTT BELE HOGY ANNYIRA SEGÍTENI AKAR

Nos, ezeknek az embereknek vagy kudarc lettem, mondva, nem tudtak segíteni, sőt, idővel frusztráló, ezért letöröltek az ismerősök közül és beszüntettek velem minden kapcsolatot. Én úgy fogalmazok, LEMONDTAK RÓLAM! MÁR NEM MEGYEK BELE ANNYIRA, HOGY FÁJJON. RÉGEN MÉG SIKERÜLT. Sajnálatra meg aztán végképp ... csak azt ne!!!!!!! 

Nos, ma próbálkozok. Chat. Este sikerült összefutnom az illetővel. Szinte pörögtem, ahogy beszéltem, aztán később egyre jobban remegtem belül. Hát, csak felzaklatott a dolog. Az egész beszélgetés.

Hát jajj, a cukiság, velem volt a kutyám.

- Hát képzeljem el, ő otthon van egyedül, míg én emberek között vagyok. ( a cukiság szokott neki számítani, nem én, nem jött a számra reakció, hogy amúgy gyűlölöm az embereket, s kinn legalább olyan magányos vagyok én is emberként mint a kutyám otthon - erre persze a chat-en nem reagál)

Mondom neki, hogy ez a sok fény meg autók és zajok ... mennyire kivagyok - hát az autistákat is szokták zavarni a fények - mondtam is neki, hogy hát nem megmondtam, hogy az anyám is belőtt autistának? - pff, amúgy már nyugdíjasok de kollégák voltak - jajj, hát ezért tanult ő továbbképzésben az autizmusról - pff, hát szerintem nem, nem is tudta nem is érdekelte mi van velem, de aztán kicsit belezakkant a szakmájába és autista lettem meg minden más csak nem normális.

Mesélt a lányáról - pff, ez is fasza lélekkarcolgató nekem - hogy ő is egyszer rosszul lett egy szórakozóhelyen és megfigyelték kórházban.

Én csak azon agyaltam, hányszor akartam kórházba kerülni - nem feltétlen akartam magam kinyírni - de itt min. halál közelében kell lennem hogy számítsak. Nagyanyám is addig volt a top témák között amíg benn volt Sümegen a pszichiátrián, kiengedték, haluk elmúltak, minden oké....csak hát rozoga.

ROZOGA -  ez a legütősebb szó bármit is kifejezni érzelmileg. Fasza.

Én persze itt ebben az egész cuccban még sose kerültem kórházba, egyszer-kétszer voltam határán, a régi lógus szerint többször is valószínűleg csak túl erős lettem ..... és túl érzelemmentes.

Még csak hétfő, de elfáradtam, elfáradtam a szavaktól, elfáradtam, hogy  magyarázzam hogy vagyok.

na és akkor utolsó dobásként : meséltem neki, hogy pénteken még kinn játszottam a kutyával mert pörgött, de én meg tök hulla voltam, szinte kimerült - asszondja nekem erre, játszál is vele ... BOLDOGGÁ TESZED, ÉS NAGY DOLOG ÁM HA BOLDOGGÁ TESZEL BÁRKIT, HA A KUTYÁT AKKOR AZT.

ÉS SZOMORÚAN VISSZAKÉRDEZTEM: ÉS AZZAL KI TÖRŐDIK, HOGY ÉN HOGY VAGYOK?

Mikor lelked ingatag mielőtt a mocsár elnyeli,
töröli léted, a perceket pergeti,
és törölsz és törölsz, bár néha bánod,
minden törlés a létből apró belső halálod.
Senki nem tudja mit élsz át ilyenkor,
az egészséges nem is érti, miért teszed akkor,
Te csak teszed, és törölsz és kicsit a léted,
meginog a mocsár szélén, elnyel, nincs reményed,
senki se érti igazán, te így szemléled a létet,
szemléled a lelkedben az üres messziséget,
a távolban egy fa áll, ágai kopaszon nőnek az égnek,
valahol benned már meghalt az élet ...

és te törölsz és inogsz ott a barna mocsár közepén,
ott állsz várva a mélységet, mint egy szikla peremén,
ugrasz, elnyel a mocsár , utolsót kiáltasz fel a magas égnek,
élj tovább Te Élet, szemléld nélkülem a kopár messzeséget.