Segítségre van szüksége?

Ha öngyilkossági gondolatai vannak,

hívja a 116-123-as lelki elsősegély telefonszámot.

Ha öngyilkossági szándéka van,

hívja a 112-t!

blogok, múlt, írás, mindennapok

intro86 képe

Sziasztok!

Itt intro. Mellettem egy pohár likőr és billentyűzetet ragadtam. Fogok is, hetente, kéthetente, kétnaponta, ki tudja, milyen gyakran. Közel állok a blogokhoz, három blogom él az éterben, párhuzamosan. Emlékszem, életem első blogját akkor indítottam, amikor ... konkrét emlékeket igyekszek előhívni. Szóval, akkor is egy nagy összeomláson voltam túl, egy éjszakán amit túléltem. Másnap (addig féltem a blogok nyilvánosságától) teljesen ösztönösen indítottam egy blogot. Régen volt ez már, más voltam én is, bár a google-ban megtalálható a térben, csak pár évig tartott ő. A nevét most hagyjuk, nem lényeg, telt pár év és én is változtam, legalábbis lélekben más lettem, rengeteg minden történt. Lassan több mint 10 éve írok, blogot kicsit kevesebb. A 'hogyan' is sokat változott. Hamar versekkel és mesékkel, képtörténetekkel telt meg az életem. Ma három blog él párhuzamosan. A legtöbbet használt a ' pillanatpillangó', a másik kettő speciális, az egyik akkor keletkezett amikor megszűnt a doktornő által indított csoport. Pár alkalom és elfogytunk, 2 fő maradt. az egyik én voltam, addigra lazultam bele, nekem pedig így egy űr keletkezett a lelkemben. Így született meg a "lélekpercek", ami elvesztette idővel kezdeti funkcióját, meghódították a versek, a harmadik blog, a "terápiás beszélgetések" , egyéni és bizalmas viszonyról, páciens (én) és terapeuta kapcsolatáról szól, egyénileg rólam és minden emlékezetes, sokszor nehéz és küzdelmes terápiás óráról.

Hm, tudjátok, van az a mondás, istentudja hogy van, én most variálom (magyarfakt. stb, túlműködök) : élj úgy, mintha tényleg élnél, beszélj úgy, mintha bárki hallgatna, és írj úgy mintha bárki olvasna. Sokáig tepertem, hogy elolvassák az írásaim, már nem teperek, mert felesleges és csak én betegszek bele. Tényleg könnyebb ha az ember feladja az erőlködést és az emberekkel kapcsolatban én gyakran csak eredménytelenül próbálkoztam. Egyik kedvenc, Karafiáth Orsi mondta egy interjúban, nemrég olvastam: mind a két rész él bennünk (benne, de többesben mert nálam is így van ez) , el is szeretünk vonulni de néha ki is szeretnénk rakni magunkat az embereknek. Direkt írom többesben. Szóval, az írás is ilyen, magányos, főleg hosszan mese, novella vagy ilyen blogolás, magányos dolog de aztán "kipakoljuk". A likőr olvad a számban, gyógyszert majd kicsit később.

Szóval, bár a blogokban nincs nagy érdeklődés, valaki, itt majd talán elolvassa a soraim. Gyakran érzem úgy, ha bárki olvas, elég is lenne ez, ezt tudni, a magány enyhül, de már sajnos elég gyakran hiszem jogosan, hogy az emailjeim se olvassa senki, vagy csak nincs reakció. A likőr forrósítja a gyomrom, jó ez most. Vagyis már email-t se igazán írok. Kapcsolati, szociális szint az életemben zéró, marad a lebegés, egész gyakran. A munkámban emberekkel foglalkozok, de az egyrészt felületes másrészt sokszor fulladásig besokallok tőlük.

Szóval, érettségi után kezdtem írni, mert elfullasztott és elnémított a szorongásom, gimiben mindenki szart rám magasról. Jól tanul, csendes, szorgalmas, a tanárok kedvence, de senki nem tudta a hátterem otthonról, hogy megfizetem az árát. Megfelelési kényszerben és szorongásos rohamokban éltem és soha, és azóta se vagyok elég (jó) . A családom nem figyelt rám, az egyetemen az a pár ember, akikkel valamiféle kapcsolatom volt ( jó, kettőre mondjuk rá, hogy barátság, arra a kivételes 3-4 évre) , nem vettek komolyan vagy csak nem igen értették mikkel küzdök, vagyis maradtam egyedül, a betűkkel. Lassan kiderült, hogy él bennem tehetség, a versekben megtaláltam a saját egyéni hangom. Hm ... igen, az első aki mélyen kiütötte a lelkem József Attila volt, gimiben maga volt a pokol, nem tudtam mi van velem, nem kaptam időben akkor segítséget így fajult el minden szorongó öngyilkossági gondolat introvertált magamba forduló, az anyám elől gyakran szorongásrohamokban menekülő agysejtejeim között. József Attila élete, halála egy ideig mélyben élt bennem, majd ma már a sínek mániámmá lettek, ott fényképezni vagy csak kóvályogni néha kábultnak érzett fejjel. 

 Az egyetemi éveim végén, 25 évesen fordultam először pszichológushoz, de ez még nem volt az igazi. Itt még csak az anyámat tartottam fontosnak, magamat nem. Hm, pedig megérdemeltem volna, amennyit kibírtam mellette anélkül hogy kórházba kerültem volna vagy épp kiugrottam volna a szorongó állapotomban a harmadikról, mikor már csak az ablakon menekülhettem. Az erőszakos, idegbeteg kirohanásait, a sarokban álltam ahogy üvöltött, alázott, megszégyenített, sokszor megtépett,  én az adrenalintól ütöttem,ő meg a csuklóm csavarta. Hát igen ... állítólag már ovisként messze kikerültem anyámat ha ketten jöttek értem. Ő mesélte. Szerintem már 6 évesen is éreztem, mi vár, anyai ágon öröklött pszichés zavarodottság. Már az egyetemen volt olyan szaktárs, aki finoman belökte nekem a generalizált szorongást, hogy tanult róla és rólam gondolkodott. Tudtam, nem áll messze a megoldástól, de még évek teltek mire minden alakult.

A második pszichológusomnál lett a történet igazán komoly. Eddigre már különféle testi, pszichoszomatikus tüneteim is lettek, rettegtem a hasamban, remegtem, vagy itt-ott szúrt, vagy nem tudtam levegőt venni a nyomástól vagy épp a beleim éltek külön életet, szóval benne voltam a szorongásos depressziós állapotban nyakig, ekkor még nem diagnosztizáltan de tudva.  Ő kezdett el először komolyan venni, sokat köszönhetek neki. Sokszor kommunikálni se bírtam, ekkor már évek óta nem aludtam, folyamatosan éber voltam, addigra már pánikos, ma tudom rá a szót, neurotikus. Ma már azt is tudom, azért, mert az anyám is az  volt. Az is. Hát innen, a másodiktól kerültem a pszichiátriára. Nehéz volt, 2 hétig csendben készültem. Egyetlen társam a már halott Albert Györgyi volt aki könyvével, történetével sokat segített. Mire mentem többé-kevésbé elfogadtam a gyógyszer gondolatát. Előtte évekig az alternatív dolgok, a spiritualitás ma már azt mondom, kábulatában éltem, reikis lettem, ezzel - egyre kevésbé jut eszembe a szó minél messzebb van tőlem - sokáig voltam reikisként önkéntes, voltak közöttük akikkel jóban voltam, sőt, bizalmasan jóban, ott, ők mutatták meg azt hogy az érintés nem fájdalmas, bennem máig van tőle tartás egy kis félelem, nem nagyon bírom, az érintést pedig a reiki így megy, de mindig hangsúlyozzák, hogy nem mindenki bírja, akkor a test fölé tartjuk a kezet, elég az, megy az .. sokáig magam is gyógyszerellenes voltam, de láttam hogy a gyógynövényes bogyókat többesével szedem, Schüssler só stb, nem használ, orbáncfű blabla, éveken át szóval küzdöttem egy harcot az elfogadással ..

aztán bevettem az első Frontint, áttört egyféle gát, elkezdtem éveket kialudni és ahogy az agyam tisztult már képes voltam beszélni, így lettem a második pszichológusomnál önmagam fontos és végre elkezdtem az anyámat feldolgozó fázist. Azóta is, most a harmadik pszichológus, de ez már két éve, stabil, biztos, már nem az anyám számít, sőt, sajnos off a családra is, nem tervezek még szarabbul lenni.

Persze kezdetben voltak gyógyszerpróbálgatások, végül már jó ideje ketilept és scippa. A ketilept is a családom által lépett az életembe, nagy dózis , kwentiax-szal kezdtem 25 mg, aztán jött a keti az 50 és most épp abból kettő, az 100 mg és így ok, mármint nagyjából. Mindig is a család volt, aki - nem is igen éreztem magam odatartozónak vagy megértettnek - de ha én idegileg megzakkantam, akár agresszívba, ordító remegésbe csaptam az tőlük indult, legtöbbször persze tudjátok már , kitől.

A családom kerülöm, barátaim .. hm, a fogalmat se ismerem, a spiri életemből kb akkoriban mikor elkerültem a pszichiáterhez mindenkivel szorongóvá vált a kapcsolatom és vége lett. Sokak töröltek az életükből szerintem, egy-kettő közülük kifejezte, hogy kudarc voltam számukra. Tán nem mindnek, de annak aki itt hagyott a mocsában, bizonnyal, más meg sose volt. Aki belépett az életembe és sokat jelentett, (az egyetemi pár évemen kívül ) gyakran töltötte be az anyám helyett anyám szerepet, korban, mintában, mindenhogy és sokukat nehéz volt elengedni köztük a második pszichológusom is ilyen volt.

Ma pedig, állok a kutyásokkal lenn, vagy egy csaj, pedagógus ő is, megcsapott az illata, vágytam az ölelésére, anya illata volt. (van 3 fia) Hm, hirtelen úgy éreztem, megölelném. Ekkor eszembe jutott a mostani pszichológusom, aki megtanított, hogy ami az anyától nem volt meg, az sose lesz meg. Nem pótolható! Néha mikor belöktem, hogy elveszítettem az anyám, ő visszakérdezett: megvolt valaha? Kemény, de észhez térítő kérdés. Nála vésődött be sok minden!

Anyám mellett tanultam szorongást, félelmet, éberséget, álmatlan éjszakákat, megfelelési kényszert, megtanultam, bármi lehet belül benned, nem értenek, nem vagy normális, és minden őrült, bolond amit teszel. Megtanultam, hogy egy szégyellnivaló kis senki vagyok, egy utolsó kis senki. Megtanultam rettegni a világban, a világtól. Sokszor és sokféleképpen nem akartam ezt az életet és ma se mindig akarom.

Igen, később, mikor a lelkem kész volt dolgokat felismeri, néha kommunikáltam József Attilával, versben, Albert Györgyivel blogbejegyzésben, Sylvia Plath Üvegbúrája pedig mintha csak rólam szólt volna. Hogy mihez hasonlítom az érzést? Egy kocka közepén ülök, a kocka falai üvegek, hol vastag hol vékonyabb, hol kitörném és környékét vérem áztatná. Vagy épp egy buborékban lebegek. Minden olyan távoli. Esetleg közelebb engedlek, de sose lehetsz hozzám igazán közel, mert ha szeretek, ha elkezdek kötődni, ha megszeretlek, az rettenet fájdalommal jár, elszakadással és veszteséggel. Mindig. Egytől egyig. Ezért, félek, félek, ha közeledsz ... de vágyom is rá. Rettenetesen kétélű, végletes, ambivalens őrületekben élek.

A héten gyakran lebegtem. Lebegtem de. és este, közben néha érintettem a földet, ittam egy kávét egy cukrászdában hátha visszahoz és magam elé képzeltem valakit, egy tekintetet, a csendet, hogy ő is kávézik, együtt kávézunk. Sokat játszok képzeletben, mese, vers, olvasás vagy csak az agyam kell, a valóság túlságosan gáz.

Ma reggel úgy keltem, nem akarok élni. Aztán elvonszoltam magam dolgozni. Minden nap egy küzdés, de nincs kivel beszélnem. Vagyis, a vasárnap enyém és a pszichológusé, egy órára, mindig ezt a napot várom, vagy azt, hogy bemehessek a doktornőhöz, ahol számítok. Addig az apám hivogat. és nem veszem fel és még hivogat, minden hétvégén legjobb esetben is 4-szer. Nehezen kelek fel reggel, de munkából is nehezen jövök el, mert onnantól kezdve kinn védtelen vagyok, pánikok érnek el a boltban a hosszú sorok között, és magzatpózban zokogok a párnába ... hetente egyszer vagy kétszer biztos összeomlok, kérdés mennyire engedem magam közel önmagamhoz.

Mert amíg csak lebegek .... 

és csak lebegek ...

csak lebegek .. 

ölelj át, érezzem, hogy fontos vagyok, hogy számítok, hogy érek ennek az életnek valamit,

hozz le a földre, kérlek! 

 

 


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 24

Eszter!

Egyszer egy ilyen női körös "játékban", még a spiri világban, csak nők, egy csaj, aki nagyon is ismerte a hátterem kicsit szivatott, hiszen a csoportos játék lényege az őszinte megosztás volt, odavágta nekem játékosan a labdát: Szereted anyukád? Válaszoltam, naná valamit össze-vissza zavartan, aztán mikot járt a labda körbe, bátrabb lettem és közbeszóltam, hogy nem voltam igazán őszinte. Sok mindent érzek iránta, de nem, azt hiszem, nem szeretem. Hm, azóta pedig ma már talán egy részem meg is érti (és fel is menti néha talán, amit nem kéne ) ő az ő anyjától ugyanolyan sérülten mozdult ki az életbe. Hm, az első emlékeim kisgyerekkoromból, hogy anyám ott mamáéknál töltött karácsonyokkor hazafele zokogott a kocsiban és mondogatta, hogy ő lósz@r mamához képest .. mennyit hallgattam a gyerekkorának a történeteit, egyet-kettőt kívülről fújok, pedig ő se volt már tinédzser, bőven 40 volt (későn születtem). Később miután papa meghalt, utána se tisztultak a karácsonyok mert én és mama még mindig ott voltunk, elég volt egy nézés, anyám felugrott, gyorsan pakolás, mire a káoszban eltűnt, télen, elindult gyalog, ott hagyott csapot-papot, az anyját, a családját,hazament de gyalog ... végigbőgtem azt a karácsonyt, januárig nem láttak. Rossz pszichés alapokra születtem, ennyi és az egész sz@r bennem ért csúcsot, ennyi. Talán még haragszok .. léteznek még dührohamok, de elkerülöm, ennyi. Eljutottam oda, ami már alapvetően hosszú út volt, eljutni oda, hogy én számítsak. Sokáig még csak saját énem se volt, ő voltam én, néha még ma is hallom, érzem ... viszont azt már elég korán jeleztem neki, hogy hozzám ne merjen érni. :( 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia intro! Nagyon szépen írsz, és a szívem szakad meg érted, hogy nem volt jó anyád. Nagyon nehéz azt feldolgozni. Haragszol rá? Én sokáig haragudtam a saját anyámra, pedig ma már látom, hogy minden tőle telhetőt megtett.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 24

Szia Kleó!

Igen .. József Attila örökre velünk él, valahol belül. Van egy olyan gondolatom, hogy nem csak bennem.

A lélekpercek blog ma már majdnem párhuzamosan megy a pillanatpillangó utazásával. Bár a lélekpercek máshogy indult, akkor indítottam amikor először dokihoz kerültem és ott elindult a csoport, ami aztán elfogyott és nem volt többé és hiányzott, hogy xy napon 4-kor ott, mi, így indult a lélekpercek, az Albert Györgyivel pl  aztán kezdtem ezt is versekbe fordítani. Ma már ha verset írok, úgy vagyok eldöntöm melyikbe írom. Van e olyan  a vers, hogy a lélekpercek-ben a helye vagy marad a pillanatpillangókban de ezek már teljesen engem tükröző blogok.

A régi amivel akkor nagyon rég indítottam az már említésre se méltó.

Köszi, hogy belekukkantottál! Még csak most ismerkedek, próbálgatom a dolgokat itt. 


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

"Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.

Kuszált haját már ékesitette sok
Giz-gaz-szeméttel lágyan az éji szél,
Most hint az ég rá isteni harmatot
S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.

Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.

A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messziről lassan dübörög a föld."

(J. A.)

Szia. Ez jutott eszembe, amíg olvastalak. Nem is tudom, miért.

Belenéztem a "lélekpercek" blogodba. Folytasd!

Nézz be ide is: https://bura.hu/blog/murray-head-blogja/2018-apr-24/mergezo-szulok

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen