Depresszió: Betegség vagy úri mulatság?

intro86 képe

Hm, az emberi kapcsolatokból, a valós élőkből mára túl sok volt. Nagyon vigyázni kell, kinek miről beszélünk.

Eszembe jutott az, mikor még csak készülődtem arra, hogy orvoshoz kell mennem - nektek mesélem, mert ti is átmentetek rajta, tudjátok miről pofázok nem úgy mint odakinn a normális szeretetteli emberi kapcsolatokban élők. Az akkori pszichológusom ajánlotta, olvassam el az Albert Györgyi könyvét, abból megértem mi zajlik velem. Azt a két hét csendes beforduló periódust amíg vártam az időpontra, Albert Györgyivel töltöttem. Néha beszélgettem is vele, szóltam hozzá és azt hiszem, megértettem a halálát. Hm, ő mesélt nekem arról - mert ahogy olvastam mintha velem lett volna és mesélt volna , őszintén, mélyen - azt mondta, a depresszió abból ered, hm, nem emlékszem már igazán csak hogy betalált, hogy túlságosan meg akarsz felelni a világnak, de sose leszel eléggé jó, utólag jutott eszembe: hogy mindent megteszel a szeretetért, azért teszel dolgokat hogy szeressenek de mégse érzed sose igazán. Egy számomra alapérzéssel szíven lőtt. Aztán mesélte, hogy az emberek, nem igazán tudnak ma se mit kezdeni a depresszióval, nem veszik betegségnek, lesz aki ezt mondja, azt, okosabbnál okosabb tanácsokat ad, vagy azt mondja, egyszerű önsajnáltatás mindez. Viszont véletlenül se kezelik betegségként.

Szerintetek? Megint elgondolkoztam, mert bakker kommunikáltam (olyannal aki nem a pszichológusom, de asszem többet nem fogok, elfáradtam tőle) nos, ő is ezt az önsajnáltatást mondta meg hogy csak kapaszkodok a depresszió szóba ........ verseket írok arról, hogy a vasúton lelem halálom, persze horror, kés, vér, üveg, szilánkok, vonat, azt mondják, inkább írd ki, fess, beszélj, de ne tégy semmit. Hát én leverselem, bár nem érdekel senkit, én leírtam .... és ezek a gáz gondolatok érzések tényleg nem tartoznak másra csak rám és a pszichológusra, de ne degradálják, kicsinyítsék le, vegyék semmibe a dolgaim külsősök se ha lehetne. Ha meghalnék, ki tudja, néha úgy érzem, páran akkor vennének komolyan vagy ha minimum kórházba kerülnék.

Pofáztak ma nekem kapcsolatokról, barátságokról, az élő kapcsolatokról, az online veszélyeiről, néha azt se tudtam miről van szó, néha persze tudtam és már úgy éreztem, félek, mert véletlenül se bízzak senkiben, totál mint anyám és nagyanyám,az ismétlődik a munkatársamban, ne zárkózzak be mert úgy járok mint xyz, sokat nem tudok a nőről, régen könyvtáros volt, mára "züllött", pszichiátria, gyámság, a könyvtárban letiltások ..... valójában levetítettek nekem egy überfasza képet az életemről. No, erre végképp semmi szükségem! (közben az illető munkatársam nem tud rólam semmit, max sejthet)  Utálom ilyenkor, egyszerűen elfáradok és besokallok az emberektől. S már nem is mondok semmit, mert minden félmondatomra van megjegyzés.

Naná, persze doki, pszichológus mind hangoztatja hogy a mentális betegségeknél fontos a szociális háló, az emberek, a barátok főleg (nekem sose voltak!), csak azt nem látja egyik se, hogy ilyenkor hagyja el az embert mindenki, ami addig talán ok volt, kapcsolatok zuhannak meg, az is megszakad ami volt, ami meg nem volt, vagy gáz - pl család - az jobb ha nincs is. Az emberek meg - sokszor úgy érzem, igaza volt Albert Györgyinek - amit átélt arról írt, a halála után meg egy újságíró társa folytatta, hogy miért pont ő. Nincs magyarázat, az egész olvasási periódus fájt, de sokat tanultam és mire a dokihoz értem, elfogadtam még magát a gyógyszert is, ami nagy harc hiszen 8-10 éven át totál ellene voltam. Így ezek után pedig az a gyönge háló is megingott köröttem én pedig egyre inkább szorongok az emberi kapcsolataimban vagy csak elfáradok és nincs tovább.

Az illető aki az önsajnálatot említette, második körben azzal jött ebbe kapaszkodok...akkor kezdtem elfáradni, itt fejeztem be.

A teljes magányban zéró visszacsatolással persze nem látsz magadból semmit, értéket vagy hibát, mindegy is, a munkahelyemen ha visszajelzést kapok, az a hibára megy, a "nem elég jó"-ra. Én egyre inkább szellemesedek el. Igyekszek figyelmet kivívni - anyák napja előtti szombaton épp ez okból borultam meg annyira hogy a sose festett szőke hajam telefestettem vörös csíkokkal, vagyis a fodrász megügyezte - hogy felfigyeljenek rám, hogy szeressenek, másnap anyák napján a vörös csíkos hajammal is ugyanúgy megzuhantam és kóvályogtam a síneknél.

Írtam egy ilyet neki, akit emlegettem, aki sokat jelent, vagy lehet már csak jelentett nekem: hogy, ha tényleg normális élő kapcsolati szeretet-tapasztalása van az embernek ( vagy teszem azt nem sérül már az anyával való szinten) akkor nem jut idáig, a pszichiátriáig. Ténylegesen így is gondolom.

Ő meg, hogy nem megértésre van szükségem .... így kezdi és leírja mire ....

Hát azt hiszem, egy időre megint magamba fogok fordulni. Már a munkahelyemen is többet ismernek belőlem mint kéne .... Fárasztó, mert hiába magyarázol bármit a másiknak, teljesen totál felesleges.

Holnap megyek a pszichológushoz. Talán ott.

Megosztás Viberen