A szorongás fekete lyuka

intro86 képe

Csak ült az üres felület előtt, kereste a szavait, melyeket a szorongás nem engedett előretörni. Nem tudta, mi történik benne, úgy érezte, hogy mindez valami jóval nagyobb mint amivel elbírhat. Azt érezte, nem, nem bír ezzel az egésszel, ami sodorja. Próbálta elnyomni, próbálta kirakni az erkélyre, próbálta elásni, eltaposni, megsemmisíteni, de a szorongás nem pártolt el mellőle. Mióta benn a városban a tömeges nagy bulin az alkohol édesen mámorító hatására bekábult, érezte azt a nagy nyüzsgő fekete lyukat, ahova ott úgy érezte bezuhan, zuhan, folyamatosan zuhan. Menekült, gyomra, szíve, teste, lelke remegett, aztán hiába volt ott egy másik, aztán még egy, ölelésekbe zuhant, tovább ivott és magába szívta a zajos nyüzsgő embertömeg, félkábultan zuhant bele a mély és sötét lyukba. Csak zuhant és zuhant, az éjszaka beterítette, egy-egy csillag magányosan tekintett le rá és ő csak zuhant mintha a kozmikus fekete lyuknak sose lenne vége. Az éjszaka betakarta, leszállt a sötétség és ő csak zuhant és zuhant. Nem igazán tudta, hol fog véget érni a lyuk, csak zuhant bele a sötétségbe rendületlenül.

A lyuk valahol egy másik galaxisban ért véget. Kizuhant ebből a sötét csőből és nem puffant, valami furcsa, sötét de kis apró fényekben izzó helyen lebegett hirtelen.  Csak lebegett és lebegett.

Hol vagyok? - formálta volna a szavakat. Legszívesebben belekiáltott volna ebbe a légüres térbe, de itt nem volt hangja, itt az emberi hangok nem éltek. Lebegett, formálta a szavakat és megőrült ettől, hogy nem hallja a saját hangját és senki más se hallja őket. Ahogy így lebegett a sötét galaxisban, egy apró kis zöld űrlényt látott közeledni. Végtelenül magányosnak érezte magát, a kis zöld űrlény pedig a fején antennákkal vette az adást a galaxisban és az ott megjelenő rezgésekben. Ahogy megjelent, a sötétség és a kis fényes csillagok - vagy apró bogarak, vagy akármik is, nem tudta mik - rezegni kezdtek, így ő is érezte maga körül mindezt. Kommunikálni próbált az űrlénnyel de képtelen volt. Ekkor és itt, minden emberi és egyéb kommunikáció működésképtelenné vált.Már ott volt, lebegett, a sötét cső, az emberi hangok, zajok, fények és ütköződések között kábaság egyszerűen eltűnt, a sötét cső amiben zuhant már valahogy beleveszett a földi világ és a galaxis közötti határokba.

Az űrlény magas monoton és olyan szótagoló-szerű hangon szólt hozzá: Üd-vö-zöl-lek I-de-át. Ő pedig csak lebegett, valami furcsa és meghatározhatatlan szorongásban létezett. Várta, mikor lehetne könnyebb. Körötte a kis fényes pontok és a galaxis minden részecskéje bizonytalanul és kiszámíthatatlanul rezgett. Hangja nem volt, itt a rezgések éltek, az emberi hang elveszett. Próbálta a kis zöld lénnyel felvenni a kapcsolatot.

Ki vagy te? - formálta szája a mondatot, de hang nem jött ki. Alighogy kimondta, az űrlény újra távolodni kezdett és mikor már elég messze volt, a sötét cső újra megnyílt és ő újra zuhant.

A földi világ szívta vissza, szívta és ő csak zuhant ezen a sötét folyosón csak zuhant és zuhant, végig egy hallhatatlan sikoly hallatszott .... a zuhanás máig is tart és ma se tudni mi történik. Az éjszakai kinti világ megragadja kába létünk és mi csak belezuhanunk a végtelenbe. A hangok távolibbakká válnak, az emberek csak földi létezőkké, de a zuhanásunk, a szorongásunk csak a miénk. A zene eltompul ... és a valóságunk megperdül időn innen és túl.

itt : http://lelekpercek.blog.hu/2018/07/16/a_szorongas_fekete_lyuka

 

Megosztás Viberen