Ő és Én - terápiás kapcsolat másKÉPp

intro86 képe

Mikor először mentem, nagy levegő és meséltem,
aztán csüngtem a szavain, bár egy kicsit féltem,
minden szavára nagyon figyeltem, és jöttek a képek,
ő bátorítóan irányított, asszociáljak, bármi jön éppen,
Rorschach, így hívták, sok fura paca. Mind fekete? - jött belőlem a kötözködő kérdés,
ő rám mosolygott, én pedig vissza, oldottabban a meséltem a képekről tova,
pokol, ördög , denevérszárnyak, mindegy fekete vagy háromszínű lett,
viszont ő is látta , élénkültem, s hogy nem mind fekete, ragyogott a szemem,
de ott is csak sziklák és agresszív farkasok, veszélyek oly nagyok,
de akkor már tudtam, meglett a lelkemben az a mosoly,
mi máig is nagyon sokat segít, ha nehéz és sűrű az én oldalamon,
de már eltelt 1-2 év, már tudom, a mosolya mosolyt hív elő,
hiába mozgat néha szégyen és félelem és beszélek, néha a tekintetünk a nyerő,
ha merek ránézni, szemében együttérzés, arcán annyi minden csillog,
ha merek és bátornak lenni jó, ott az a sok megosztott félelem,
ott mégis megadatik a világ elől egyféle védelem,
mert ő van, ha gyakran úgy érzem, nincs is, ha félek is, hogy elrontom,
rettegek, hisz minden dől össze nálam kapcsolati fronton,
mégis egy furcsa és erős bizalom köt hozzá, valami amúgy ismeretlen érzés,
ettől néha megtorpanok odafele menet és ettől vagyok néha ma is félénk,
mert volt időnk, hónapok, 1-2 év a Rorschach pacák óta,
volt az színesebb is, fekete is, pokol is, s volt olyan is, mikor ütött is az óra,
a képek és az asszociációk sose hazudnak, így kezdett belém látni,
aztán időről időre meséltem, vagy hallgatva néztem ki az ablakon és 
igyekeztem a szavaimra várni,
és ő türelmes volt mindig, mikor már nekem is fájt a távolság,
ahogy a világtól távol, úgy néha tőle is, ő jól tudta, hogy ez fájó,
és küzdök ott neki háttal állva és nézve ki az ablakon,
küzdök, hogy haladjak át hozzá, hogy találkozzunk a túloldalon,
mert köztünk kiépült a híd, lassanként lett felhúzva,
néha a külvilág apróra rombolta,
és akkor mi újra és újra építkeztünk,
és bár néha rettegek, hogy feladja. Vagy én adom fel? Mégis mindig megyek,
mert ő ha sötét is a világ, ha a híd romokban, ő a romok között is vezet,
néha csak figyel, ha hallgatok, vár míg készen leszek beszélgetni,
néha apránként kérdez, megnyit, biztat, ne féljek mondani,
és lassanként mintha vezetne, mintha minden pontban mellettem jönne,
ott a vasút, emberek várakoznak a vonatra jőve,
és volt mikor hívogatott, hívogattak a sínek,
beállni és fotózni, és közben is néha eszembe jut,
mikor azt mondta, szeretem veszélybe kavarni magam,
tenni tilos, de írjak, énekeljek, magamban ne tartsam,
mert halál-verset Baudelaire is írt - szólt egyszer így az orvos,
az ő mosolya is átragadt, tényleg ragadós,
és akkor a paca-teszt ma már csak egy szép emlék,
egyszer kimondtam bízom benne, ha ő vezet, bárhová mennék,
ma már csukott szemmel haladok felé, maci a kezemben,
ma már nem szégyellem előtte, szorongva ülök le a kőre,
hív, hogy menjek és bár néha mindig újra nehéz,
szavaim lassan törik köröttem az üvegfalat szét,
ő pedig tudom, figyel rám, figyel , engem néz,
végre benn vagyok, lassan építkezve, megint beszélgetni kész.
A paca teszt, mikor még tapogatóztunk egymásnál oly távol már,
azóta már az Élet nem egyszer bizonyított, hogy a varjú miért károg a temetői tölgyfánál,
s hogy mi minden ellenlábas ellenére mégiscsak mindig
újra találkozunk a holnap őrületének határán .

Megosztás Viberen