Családlátogatás / Satöbbi

heimweh. képe

Múlt héten meglátogattuk végre apámékat. Egy visszafogott, világos szoba, magamat is beleszámolva két és fél igazán visszataszító vén trotty, más semmi. Apám a maga fogyatékaival legalább néha mókás, nagyanyám viszont egyszerűen csak undorító. Nem rendített meg amit láttam, vagy nem úgy ahogyan gondolom kellett volna. Az egész élettől undorom támadt, nem a sajátométól, nem az övéktől, hanem az egésztől, úgy ahogy van! Soha sem gyűlöltem apámat, pedig jelentős szerepe volt abban, hogy már gyerekkoromban félresiklott minden. Bátyámnak legalább ugyanekkora, és őt gyűlölöm is, amennyire az csak lehetséges. Amit ők nem tettek tönkre azt tönkretettem én, ezért aztán gyűlölöm magamat is, ha a sűrű programba épp belefér. Szóval egyedül apám úszta meg, úgy értem a gyűlöletet, bár a szinte tökéletes közönyömben valószínűleg nem sok öröme van, vagy volt bármikor is. Nem tudom pontosan, hogy is van ez. Apám annyira balfasz, és annyira szerencsétlen, hogy maximum szánni lehet, ha egyszer már valamit muszáj. Ez a kor egyre inkább az áldozatszerepért való versengésről szól, és ha innen nézem a dolgot, apám valószínűleg megnyerte a mi kis házi versenyünket. Bár elég zavarosak ezek a családi históriák, úgy érzem a legkevesebb oka a panaszra bátyámnak lehet, a legtöbb pedig apámnak. Gyerek volt még amikor nagyapám egyszer csak felakasztotta magát. Nálunk nem szokás az ún. családban a díszes ábrázolás, ha valaki szar embert volt, arra mindenki úgy is emlékszik, ha esetleg szóba kerül. Nagyapámról csak dicshimnuszokat hallottam, a körön kívülről érkező beszámolók sem különböznek a többitől. Szóval nagyszerű és érzékeny ember volt állítólag, apám pedig imádta. Aztán történt ami történt, és ő ott maradt a pszichopata nagyanyámmal, akinek sajnos nem volt sem ideje, sem képessége, sem motivációja gyerekneveléssel foglalkozni. Nullahuszonnégyben röpködött az ég felé a lába, és a porontyai csak zavaró tényezők voltak. Még ha azért kefélt volna boldog-boldogtalannal mert annyira viszketett neki... De nem! Egy számító, manipulatív dög volt, illetve most is az, sajnos ugyanis még mindig nem sikerült megdöglenie. Szóval apám gyakorlatilag az utcán csavargott egyfolytában. Szeretetről maximum romantikus regényekben olvasott. Valószínűleg azóta sem tudja, hogy igazából mi az, ahogyan egyébként én sem. Lószart sem kaptam tőle. Az ablakommal szemben álló öreg fához erősebb érzelmi szálak fűznek mint hozzá. Viszont szemrehányást soha sem tettem neki, és valószínűleg a hátra lévő kis időben sem fogok. Hiszen semmi közünk egymáshoz, ami azt illeti semmi közünk senkihez. Ennyit erről.

Az érzékenységnek nincs jó oldala, pedig egy darabig vakon bíztam vagy hittem (???) az ellenkezőjében. Hogy a korszellem jegyében fogalmazzak, nincs haszna, megint másképp: nincs rá kereslet! Mégis hol és mikor hozakodjon elő vele az ember? Koccintáskor? Munka vagy vacsora közben? Ebéd alatt? Hangzavarban, vagy csendben? Reggel, délben vagy este? Ki kíváncsi rá? A szomszéd? A kollegák? A trafikosok? Apropó, az anyád vagy az apád? A házimacskák? A teknősbékák? A díszhalak? A nők? A férfiak (pláne) ??? Még a műkorcsolyázók sem! Tehát van de minek? Legalább le lehetne adni valahol, de nem! Az ember csak rejtegeti egy életen át, ha elég jól csinálja kap egy elismerő pecsétet az aktájára a Civilizációs Bizottságtól, de semmi több. Ez a világ tele van értelmetlen marhaságokkal, annyira tele, hogy tulajdonképpen az egésznek semmi értelme. Sosem vagy önmagad, habár csak magad vagy, akármit is csinálsz. Nagyon nem kerek ez így, sokkal inkább szögletes. Lehetne ezt rendesen is csinálni. Írhatnánk szerződéseket. Leülnénk mondjuk "Tamarával", és nyélbe ütnénk az üzletet. Megtárgyalnánk barátságunk részleteit. Teljesen normális lenne! Szeretem amikor absztrakt dolgokról beszélünk, nincs vele bajom ha sír vagy nyűgös. A bútorokra, meg az új cipőkre nem vagyok kíváncsi! Túl puccos helyekre nem megyünk, azt nem bírom! Én tudomásul veszem, hogy a mosolyon kívül más görbület nem rajzolódhat az arcomon, hogy a vigasztalást semmilyen körülmények között nem áll módomban megtagadni tőle, satöbbi. Mindjárt világos minden. Szerződésszegés esetén találkozunk a bíróságon! Szuper lenne, de komolyan mondom! Végülis úgy választunk magunk mellé embereket mint egy mp3 lejátszót, vagy vasalót az Auchanban. Csináljuk rendesen, na! Miért kéne megérzésekre meg a mimikára bízni mindent, kinek van ideje meg energiája erre egyáltalán? Nyálazzuk végig a funkciók listáját, válasszuk ki a számunkra hasznosakat és haszontalanokat, és már készen is vagyunk! Felterjesztem ezt valahova!


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

heimweh. írta:

PhilC írta:

29. Persze, érzem, hogy már most is sokkal másabb, mint pl 20 évesen, de szívesebben tartanék már inkább a bevásárlós szakasznál.

az a rossz hírem van, hogy ha valóban alapos okkal gyanúsítható vagy borderline-al, vagy valami kísértetiesen hasonlóval, akkor a "bevásárlós" szakaszban sem leszel sokkal jobb pozícióban, pláne ha sőt... persze te egész ügyes vagy [...] lehet, hogy addigra már kutya bajod sem lesz...

Hát, neked legyen igazad! Mármint a második felével. Mert pl most is kutyául szenvedek egy "egyszerű" 2 hónapos (!) kapcsolat után(?) ... máris szeretem, máris gyűlölöm. Egyetlen dolog, amit mostanra úgy-ahogy megtanultam, hogy mikor már elküldeném a kva anyukájába, csak annyit mondjak, hogy "most várj egy kicsit, le kell higgadnom". Ez már majdhogynem "kulturált", nem? Laughing out loud

nagy dolog, én szerintem egyetlen jól sikerült estétől is tudnék kutyául szenvedni, ráadásul hetekig! szerintem ez több mint kulturált, már többet értél el mint a hasonló cipőben járók jelentős része, és még csak épp belekezdtél önmagad trenírozásába, szóval én cseppet sem aggódom érted! wink 


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

heimweh. írta:

PhilC írta:

29. Persze, érzem, hogy már most is sokkal másabb, mint pl 20 évesen, de szívesebben tartanék már inkább a bevásárlós szakasznál.

az a rossz hírem van, hogy ha valóban alapos okkal gyanúsítható vagy borderline-al, vagy valami kísértetiesen hasonlóval, akkor a "bevásárlós" szakaszban sem leszel sokkal jobb pozícióban, pláne ha sőt... persze te egész ügyes vagy [...] lehet, hogy addigra már kutya bajod sem lesz...

Hát, neked legyen igazad! Mármint a második felével. Mert pl most is kutyául szenvedek egy "egyszerű" 2 hónapos (!) kapcsolat után(?) ... máris szeretem, máris gyűlölöm. Egyetlen dolog, amit mostanra úgy-ahogy megtanultam, hogy mikor már elküldeném a kva anyukájába, csak annyit mondjak, hogy "most várj egy kicsit, le kell higgadnom". Ez már majdhogynem "kulturált", nem? Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

29. Persze, érzem, hogy már most is sokkal másabb, mint pl 20 évesen, de szívesebben tartanék már inkább a bevásárlós szakasznál.

ohh, istenem, még előtted az egész élet! én a te korodban... az a rossz hírem van, hogy ha valóban alapos okkal gyanúsítható vagy borderline-al, vagy valami kísértetiesen hasonlóval, akkor a "bevásárlós" szakaszban sem leszel sokkal jobb pozícióban, pláne ha sőt... persze te egész ügyes vagy, biztos nem ejtettek ki gyerekkorodban a kiságyból, mint például engem, ergo lehet, hogy addigra már kutya bajod sem lesz...


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

Kleó írta:

Egyszer egy (hím)tag, úgy 15 éve, azt mondja nekem: "Tudod, a mi korunkban már azt nézi az ember, hogy mim van nekem, mid van neked, és ha összeadjuk, mi lenne nekünk." Ettől a bolhapiaci szövegtől én olyan döbbent pofát vágtam (mimika, ugye Laughing out loud ), hogy menten le is szakadt rólam a faszi. Persze, igen, mi gyárilag gyerekek vagyunk – és maradunk.

A kapcsolati szerződéseken mit összekeresnének az ügyvédek! Wink

figyelj, ha ezzel esetleg arra célzott, hogy dörgöljétek össze azt amitek van, akkor egész frappáns! ha akarnék "csajozni", már úgy ahogy ezt a köznyelv érti, ezt a szöveget kipróbálnám, esküszöm! angel ellenben ha nem értettél félre semmit, akkor kínos... na látod, pont így beszél egy óvodás!


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

29. Persze, érzem, hogy már most is sokkal másabb, mint pl 20 évesen, de szívesebben tartanék már inkább a bevásárlós szakasznál.


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Egyszer egy (hím)tag, úgy 15 éve, azt mondja nekem: "Tudod, a mi korunkban már azt nézi az ember, hogy mim van nekem, mid van neked, és ha összeadjuk, mi lenne nekünk." Ettől a bolhapiaci szövegtől én olyan döbbent pofát vágtam (mimika, ugye Laughing out loud ), hogy menten le is szakadt rólam a faszi. Persze, igen, mi gyárilag gyerekek vagyunk – és maradunk.

A kapcsolati szerződéseken mit összekeresnének az ügyvédek! Wink


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

Ez a szerződéses dolog nekem is tetszene! Nem is azért, hogy gyorsan és viszonylag problémamentesen ki lehessen dobni, ha mégse hozza azt, amit vártál, hanem már pusztán azért, hogy én tudjam, merre hány méter, mi az, ami még oké.

látom nagyon rá vagy most pörögve erre a kérdésre, persze nem csodálom (én is!). a vicces az, hogy soha senki sem tudja, hogy mi oké, és mi nem az. SENKI! a különbség az, hogy van akit nem is érdekel, vagy legalábbis nem annyira mint a magunkfajtát. mi örökké sokkal nagyobb tétekkel megyünk bele egy ilyen meccsbe, kizárólag ezért rugózunk rajta ennyit. na meg azért mert tudjuk magunkról, hogy eleve hülyék vagyunk. de összességében mindenki baromi bizonytalan, csak az ún. egészségeseknek kevesebb veszteni valójuk van.

PhilC írta:

A baj csak az, hogy párkapcsolatban úgy játszunk, mint a kétéves gyerek.

hány éves is vagy? 27? 28? most még lehet, hogy így van, aztán nyilván másképp lesz. a kor előrehaladtával egyszerűsödnek a dolgok, az ember már úgy vág neki a párkeresésnek mintha bevásárolni menne, de a reflexek valahogy nem változnak és a kommunikáció sem, ezzel kéne kezdeni valamit. a középkorúak már úgy gondolkodnak ezekben a kérdésekben mint egy vállalkozó, de még úgy viselkednek mint egy tinédzser, ez baromság, és semmi értelme, senkinek nincs haszna belőle. persze a mi helyzetünk bonyolultabb, elvégre mi gyárilag gyerekek vagyunk.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Ez a szerződéses dolog nekem is tetszene! Nem is azért, hogy gyorsan és viszonylag problémamentesen ki lehessen dobni, ha mégse hozza azt, amit vártál, hanem már pusztán azért, hogy én tudjam, merre hány méter, mi az, ami még oké. Nem bírom a kérdőjeleket, és nem bírom a következetlenséget. Találjuk ki a szabályokat, fektessük le, tartsuk be! Akinek nem ment, magára vessen, és fizesse meg a kötbért! Ennyi!

Mennyivel egyszerűbb lenne. A baj csak az, hogy párkapcsolatban úgy játszunk, mint a kétéves gyerek. Adott pozícióktól függően változik a szabály, és ha a másik túlságosan örülne mégis, inkább a fejére borítjuk az egészet. És ezt az "egészségesek" is így csinálják. A családi állapotoknak külön BNO-kódja kellene, hogy legyen.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen