Debilék / Bájcsevej

heimweh. képe

Méltánytalanság és butaság, a két talán legborzasztóbb dolog amit el tudok képzelni, és ez rendkívül jól mutatja, hogy közel sem vagyok annyira kreatív mióta megöregedtem, megsavanyodtam és nagyjából mindentől elhatárolódtam. Amikor ez a két jelenség egyetlen szituációban egyszerre bukkan fel általában úgy érzem, hogy nincs az gyakorlott tűzszerész aki hatástalanítani tudna mielőtt esetleg felrobbanok. Ízléstelen tréfája az életnek, hogy a családi környezetben nem ritka a méltánytalanság, a pusztító, olykor egyenesen debilitásba hajló sötétség pedig gyakorlatilag állandó, ezért aztán a robbanásveszély is gyakori. Ugyanakkor persze éppen a Búrát olvasgatva jut eszembe olykor mégis az, hogy mennyivel szerencsésebb (többnyire) jó szándékú debilek közé születni, mint mondjuk teljesen felelőtlen fél-pszichopaták közé. Ettől függetlenül boldog vagy elégedett nem vagyok a helyzettel, sőt! A butaság ugyanis éppúgy gátja nagyjából minden pozitív fordulatnak mint a rosszindulat, és kénytelen vagyok megint hozzátenni, hogy sőt...! Nincsen a családomban egyetlen egy, de még egy fél olyan ember sem akivel egyáltalán szóba állnék ha nem lennénk rokonok. Ijesztő banda, komolyan, és lehangoló, és siralmas. Ehhez hozzájön még, hogy mint egy időzített pokolgép, mindig akkurátusan be vannak állítva, és mindig, tehát kivétel nélkül akkor érnek eleve totálisan destruktív működésük tetőpontjára amikor esetleg az ember éppen elkönyvelhetne némi, soknak így sem minősülő pozitívumot a szarnak is csak tetemes mennyiségű jóindulattal nevezhető életében. Piszkosul nehéz nem végletekbe menően gyűlölni őket, még akkor is, ha a felelősségük a jelenlegi és a nagyjából mindenkori helyzetben éppen olyan korlátolt mint a szellemi képességeik. És egy ilyen minden kétséget kizáróan csodálatos, napsütéses februári napon ezzel a kiokádhatatlan moslékkal a gyomorban kell megpróbálni komótosan venni a levegőt, és erről kell rém unalmas esszét írni mikor annyi más izgalmasabb, ugyanakkor nem sokkal szívderítőbb kérdés is felmerül.

Szombaton találkoztam B.-vel, és különböző belpesti kocsmák tónusra és hangulatra is különböző homályában nagyjából négy és fél órát csicseregtünk, érintve egy jó csomó súlytalan és egy jó csomó komolyabb témát. Felmerült a kérdés, hogy miért meg egyáltalán hogyan lehetek én egyedülálló, és ez egy olyan előrelépés volt az eddigi óvatoskodáshoz képest, aminek egyrészt a teljes zűrzavarom és bizonytalanságom, másrészt a kimerítő és őszinte válasz képtelensége miatt nem örültem. Ha lehetne egy ilyen beszélgetést vagy a komplett dörgölőzési folyamatot a végéről kezdeni, meggyőződésem, hogy ez a kérdés fel sem merülne, és arra is nagy tétekkel mernék fogadni, hogy a "dörgölőzés" maga is megkérdőjeleződne, vagyis annak szándéka. De nem csak ezért érzem magam hülyén, hanem azért is mert leghalványabb fogalmam sincs arról nekem mi legyen a szándékom, kvázi kiindulópontom ebben a helyzetben, mi több, azt sem tudom, hogy egy teljesen más, lényegesen jobb helyzetben hogyan állnék a dologhoz. Nagyon kedvelem B.-t, ellenben nagyon elragadtatva véletlenül sem vagyok, annak a lehetőségét meg minden pozitív jel és esetleges ilyen-olyan egyezés ellenére sem látom, hogy nekünk bármilyen helyzetben is íródhatna egy mélyebb, hosszadalmasabb történetünk. A nyilvánvalóan irreális tömjénezéssel meg a szakadék szélén állva elég nehéz mit kezdeni. Ráborult a szarral teli bili a fejemre, és azzal traktál az utca népe, hogy milyen jó ez az új stílus. Félrement egy hasonlat volt ez, nem a külsőmre értettem, hanem minden másra. És bizony ahogy így ülök itt minden értelemben nyakig bizonytalanságban, és kakiban, rendesen frusztráló, hogy elég nyíltan táncba vagyok szólítva, és nem különösebben számít az sem ha épp idegesítően diplomatikus vagyok, mert komoly elszántság van a túloldalon. Más kérdés, hogy komoly, sőt irreális elszántság, és némi jó értelemben vett rámenősség nélkül velem már gyakorlatilag szóba állni sem lehet, vagy még ezekkel együtt sem, tehát B. az egyetlen stratégiát választotta ami bármi kilátással is kecsegtethet, ha mással nem, legalább azzal, hogy összefutunk és beszélgetünk (aminél többet egyébként én véletlenül sem akartam amikor anno, egyszer ráírtam). Csak hát nekem már ez is esemény gyakorlatilag, innen még kurva messze van a romantika, a többiről - amivel ebben a korban már számolni lehet, sőt kell - nem is beszélve. Fura egy helyzet ez, de az alapvetések is furák az én úgynevezett életemben, ergo arra nem lehet számítani, hogy egyszer csak váratlanul előáll majd egy kevésbé fura szituáció, amit könnyebb lesz értelmezni, vagy amivel könnyebb lesz bármit is kezdeni. Nagyon sok gondolatom volt még ezzel az egésszel kapcsolatban, de most ennyi fért ki a fejemen, fáradt vagyok, és nyűgös, pihenek.

Megosztás Viberen