Kanáriszombat

heimweh. képe

Nehéz az élet. Egy hete remekül megvagyok magamban, semmi fölösleges rebellió, hacacáré, vagy nyűglődés. Csak azzal foglalkozom amivel valamennyire még érdemes. Erre eljön ez a csodás szombat este, és menni kell ünnepélyeskedni, bulikázni. Kibaszottul nehezen szedtem össze magamat, ahogy azt mondani szokták, minden porcikám petíciózott, inkább olvasgattam volna otthon egyedül. De hát mégsem iratkozhatok ki teljesen a civilizációból, ugye? Szóval menni kellett! A buszon már majdnem rosszul lettem, legszívesebben visszafordultam volna a picsába, de nyilván nem tettem, és kár is lett volna, persze. A felállás a szokásos. A nagyjából tizenkét fős társaságból kettő darab személy a szívem csücske, két tündéri leányzó, a többiekről meg nagyjából szart sem tudok, és pláne nem is érdekelnek. Mi lesz most? Iszok egy sört a többit meg leszarom! Aztán iszok még egyet, és még jobban leszarom az egészet. Az egészet! És így tovább, tovább, és még tovább. És inkább kevesebb mint több idő elteltével kiderül, hogy ez így tulajdonképpen nem is olyan vészes. Aztán feltűnik a szemben lévő asztalnál egy picsanadrágos leányzó. Annyira tűnik fel, hogy még a házas férfiállatok is észreveszik, van is belőle némi galiba! Ilyenek ezek a picsanadrágos latin tinik, pont mint a kanárik, nem lehet nem észre venni őket. És aztán kiderül az is, hogy pont mint tíz évvel ezelőtt, tízből tizenkettő nőnemű egyedet szívesen hazavinnék. Már úgy értem ha lenne hova, vagy lenne miért. Meg az is kiderül, hogy tulajdonképpen annak ellenére, hogy szart sem ér az egész este, és az egész brigád, még mindig jobban érzem magam itt mint bárhol máshol, bármikor máskor. És feltűnnek a tömegben ismerős arcok. És arra gondolok, hogy rútul kibaszott velem az élet. Mert ez így nem pálya. Imádom, hogy érzem a fű szagát, noha betépni eszemben sincsen. Imádom, hogy nem kell nézni az órát folyton. Vacsoraidő lenne, tényleg? Imádom azt, hogy kinemszarjale, meg azt, hogy ésakkómivan. A múltkor a Lámpásban még a menyussal is összefutottam. Mert minden füsthuzatos trampli csehóban van néhány tróger művészarc akinek nincs jobb dolga. És hát a lányok. Meg a szélben balettozó túlékesített szoknyaköltemények. És a combok, többnyire. A kilenchetvenhármason hazafele már annyira közel volt. A diadal parfümjét éreztem, tutira. Nem lehet elviselni, hogy az ember harmincegy. Huszonkettőnek kell lenni, amúgy meg kinemszarjale. Ma kábé harmincöt szálat szívtam el. Bele kell halni. Negyven éves koromig akartam ezt csinálni. Éjszakáról éjszakára. Kiborít, hogy az egyetlen tervemet is keresztülhúzták. Gondoltam ha majd nem lehet ezt, így, akkor maximum felakasztom magam. Nem lehet olyan vészes. És micsoda terv volt! Jobbat azóta sem tudok. Csak hamarabb engedték le a rolót, erre például ki számított? Még huszonhat évesen is azt gondoltam, hogy nem lesz vége soha, pedig az már intenzív haldoklás volt. Meg hát az egész. Mindvégig haldoklás volt, de milyen díszes végzet lehetett volna, beszarás! Névtelen lányok combjai között pusztulni el. Jól ki volt ez találva, hiába.

És ülni kell egy asztalnál, és jelentéktelen dolgokról beszélgetni. Életmentő műtétekről például, meg soha a kurva életben le nem járó lakáshitelekről. Neverending konstrukció. Mekkora találmány! Nem csak magamat szánom, mindenkit akihez ma szerencsém volt. Mert alaposan meg kell nézni mikor megy az éjszakai. Nehogy lekéssük, és vadásszunk még egy dobozos sört az éjjelnappaliban. Nem játék ez, közel sem. Ha elmegy a busz megbomlanak a mindenség szövetei, és minden rosszra fordul. Elég hirtelen ahhoz, hogy kitörjön a kibaszott pánik. Mert még egy dobozos sör és nem marad elégséges mennyiségű zöldhasú az esküvőre! Kockázatos játék. És ugyanebben a szerencsétlen pillanatban, egy szomszédos galaxisban egy picsanadrágos kanári ijedten feljebb húzza a picsanadrágját, és bár mi már ezt nem látjuk azért örülünk neki így is.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

+1

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen