Deszkahinta!

heimweh. képe

Megint alám rakta valami a deszkahintát, de nem olyan önfeledt vigyorral állok a témához mint lurkóként. Ma legalább négyszer-ötször kínhalált haltam, de valamivel ezek után saját romjaimon sikerült királyságot alapítanom. Okom igazán egyikre sem volt, persze. Apropó, szerény tehetségű udvari bolondok jelentkezhetnek a meg nem adott e-mail címen! Nem mintha nem tudnám magamat is remekül elszórakoztatni. Nem is kéne, hogy bosszantson bármi is. Itt trónolok a trónomon, ami alaposabban szemügyre véve egy irodai forgószék viszonylag kevés mögöttes tartalommal. Néha elgurulok egy szál cigarettáért a szemközti asztalig, aztán vissza, csak, hogy érzékelhető legyen ki itt a főnök. A délelőtti szívhalál mennyivel izgalmasabb volt mint ez a birodalmi arrogancia. Öntudatlan bennszülöttek gőgje egy szál üreges növényszármazékra húzott faszban. Ez tényleg ilyen, pont ilyen, esetleg egy kicsit még ilyenebb! A legminimálisabb bűntudat nélkül jogot formálhatok az első utamba kerülő lakótelepi hangya óvatlanul kitaposott belére, és ez őszintén megnyugtató. Az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgoktól soványodik a vérnyomás, legalábbis ha az ember uralkodik. És eltelik még egy év, még öt, még tizenöt. És egy ponton túl az egész létezés alig lesz több mint puszta matematika. Ha két sárga csekk értéke együtt 35 000, és ha a villanyszerető villanyszerelő is jelentős mennyiségű bagóért buzerálja a konnektorokat, akkor hány folyton rosszkor érkező postásnak hány kurva anyja? De mégis mit tudhat a számtanról egy uralkodó, kapituláló hangyabelek, meg azokkal rokon rituálék okleveles szakértője? Attól tartok a fenntarthatóság érdekében kénytelen leszek átadni fele királyságomat Mérő Lászlónak, a másikat meg rögtön Bakács Tibornak, hogy legyen némi téliszalámi is a hűtőben. Én meg miután ebből kifolyólag kiszorultam a saját udvaromból, valami folyton gyengélkedő gát mellett, egy indokolatlanul árnyas tájvédelmi környezetben kommunát alapítok néhány, az élet nagy dolgainak ügyében hasonlóan kóklernek bizonyult hosszúszarvú bölény és vaddisznó felemelő társaságában. A kócerájt némi fölösleges hezitálás után elnevezem "Hibbant Hugyosjóskák Gátmeneti Menedékhelyének", és boldogtalanul élek amíg meg nem halok, vagy tovább.

De nem ezen járt ma az agyam, vagy főleg nem ezen. Rögtön ébredés után, némileg felelőtlenül lekötöttem egy randevút a tárgytalan keserűséggel, innentől pedig a helyzet viszonylag gyorsan eszkalálódott. Valami egyre feszesebbre húzta a torkom körül azt a kibaszott kötelet, a többit pedig már nem nehéz elképzelni. Már úgy értem fiziológiailag. Én tényleg nem tudom mi borzolja odabent ennyire sikeresen a kedélyeket. Órákon át a kis vörös nyuszika járt a fejemben, hogy egyszer az életben lehetne jókor jó helyen, és lehetne egy kicsit elesettebb, de csak azért, hogy megint legyen mit mondanunk egymásnak. Micsoda pofátlan egy gondolat, persze. De hiába, nem túl szívderítő egy ócska kivetítőn figyelni ahogy odakint a dolgok a helyükre kerülnek. Ki ezért a felelős? Itt most már fejeknek kell hullania. A sajátomhoz úgy sem ragaszkodom, legyen akkor így. Szerződést kötöttünk egyszer régen a rehab folyosóján, mikor félénken de diadalittasan beletúrt a hajamba. Őt erről nem tájékoztatták? Girls just wanna have fun, már Cindy Lauper is megmondta, de ki figyel egy filléres popénekesnőre? Egy csomó könyvet végignyálaztam, de nem idézték sehol, ezt is a hírekből kell megtudnom! Meg azt, hogy az iráni helyzet fokozódik, én meg rinyálok itt holmi sosemvolt ügyeken. Súlytalan ez így, be kell látni. Pláne, hogy vigasztalhatnának százan, de nekem más a küldetésem ebben a bordernyálas fogvicsorgatásban. Csak a fiatalságomat gyászolom, mert igényt tartanék még néhány, a terített asztalról hanyagul lesöpört morzsára. Ezért görnyedek itt mint egy hasbaszexuált tengerészgyalogos, ebben az idióta pózban, napról napra! Mulatságos vagy szánalmas, magam sem tudom, egyúttal le is szarom, meg kell mondjam. A megfejtést mondja ki más, ha van mersze, vagy hangképző szervei! Én meg addig hazardírozom tovább a reménnyel, ami amúgy talán sosem volt. Erről szól ez végső soron, gondolom. Meg arról, hogy mennyi minden lehetne másképp is, de már tíz évvel ezelőtt is ezt gondoltam folyton, mikor még elég hideg volt a sör, és elég hosszú az éjszaka ahhoz, hogy azt képzeljem: nem lesz vége soha. Aztán persze folyton megjelentek a díszletmunkások, és bontani kezdték a színpadot. Mindegy. Szóval elment megint egy nap, ilyen piszlicsáré ügyekkel. De estére mindig meg lehet nyugodni. A tüdőt is meg lehet róla győzni, hogy ne kapkodjon annyira, ha egyszer nem muszáj. És bekapcsolni a tévét, majd hallgatni ahogy öltönyös prolitikitaka-szakértők jóelőre elemzik a kampányidőszakot. Legalább valami emberi hang, a többi meg elsöprő magabiztossággal leszarható. Legfeljebb annyit tehetnék hozzá a diskurzushoz, hogy én megint jobban félek mint négy éve.

Megosztás Viberen