Ma este is önként választottam a magányt, pedig minden kétséget kizáróan akadt volna más opció is. Szokás szerint nem tartok igényt arra ami van, vagy legalábbis saját döntésem függvényében lehetne. Beszédes, hogy a Duna-parton való egyedül ücsörgést is lényegesen jobb programnak gondolom mint az elérhető és bejáratott személyekkel való bármilyen jellegű közösködést. Módfelett bosszant viszont, hogy ezt a bejegyzést már tavaly is megírtam, alig egy tucatszor, sőt, tulajdonképpen tavaly előtt is. Egy rideg pillanatkép aggasztóan szűk és ráadásul émelyítően csatornaszagú valóságában ragadtam. Szovjet mérnökök eszelhették ki ezt a túlságosan vállas momentumot, de szemlátomást szokásukhoz híven elég trehány munkát végeztek és néhány alapvető dologról megfeledkeztek. Sehol sem találom például a kijáratot, illetve néhány sovány kis ablakocska is elférne itt, ami nézhetne mondjuk arra a lendületét soha sem vesztő szomszédos univerzumra. Esetleg időnként némi friss levegő is besomfordálhatna rajtuk, elég fullasztó ugyanis ez a közeg. De szép is volna! Szóval itt gubbasztok megint, illetőleg még mindig, és egyre problémásabban tudom csak annyira összehúzni magam, hogy ne roncsolja szét a maradék többé-kevésbé ép alkatrészemet egy erőszakosabb illúzió-csonk.
És időközben a legkevésbé elegáns módon állított be a sötétedés. Fúj a szél, hideg van, befagy a seggem. Ennyit az áprilisi romantikáról. És ennyit a picsanadrágokról meg a miniszoknyákról. Pedig délután már helyenként egészen ihletett állapotba kerültem. Vagy az ihletett állapot került belém, helyesebben fogalmazva. Most meg egymagamban bóklászok a belvárosban és nyüstölöm az okostelefon képernyőjét mint egy újonc menedzserszakos. És persze sehol egy príma popsi, vagy legalább egy közepes. Csak nyűgős nyugdíjasok parádéznak sűrű váltásban, meg a meghatottságtól kótyagos keleti turisták. Azt hiszem jobban teszem, ha most magára hagyom a várost a fura népeivel együtt.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Hazaértem időközben a steril kis minikozmoszomba, és most a tömény rinyálást felváltom egy kis szirupos eminenskedéssel, magyarán mondva emlékművet állítok a héten történt kevéske pozitív eseménynek. Szóval szerdán némileg váratlanul szocializálódtam. Gellért-hegy, sorstársak, csupa-csupa új arc (jó, egy kivételével). Nagyon kellemes volt, tényleg! Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért vagyok azóta is ugyanolyan mélakórbeteg, erre természetesen nem tudom a választ (bár tudnám!). De ennél szokatlanabb dolgok is történtek. Még hétfőn este annyira hárdkór nyűgös voltam, hogy szétnéztem egy társkeresőn, pedig amúgy már a tinderezésről is épp teljesen lejöttem minek után februárban ismételten sikeresen belefutottam egy pszichológus lányba (ebből még egy testesebb üldözési mánia is lehet a jövőben, hahahhah!). A lényeg, hogy legnagyobb megdöbbenésemre ráakadtam egy olyan profilra amelynek jelentős részét akár én is szerkeszthettem volna. De nem én szerkesztettem, hanem egy cukika huszonhét éves lány. Még leírni is hihetetlen de néhány órára egészen fellelkesültem. Megírtam neki, hogy nagyjából mi a szitu, meg, hogy mi kéne, és főleg, hogy mi nem. Szép hosszan írtam persze, hogy ne legyen félreértés. Csak egy rövid válaszra futotta tőle, mert nagyon el van úszva, de nagyon lelkesnek tűnt, és megígérte, hogy ír majd, illetve adott egy email-címet is egyből. Szóval lényegében eddig ez teljesen rendben van. Ami nincs rendben az az, hogy az én lelkesedésem már kedd reggelre elpárolgott. Amikor szerdán írt, örültem, de meglehetősen visszafogottan. Vagy az is lehet, hogy inkább csak megkönnyebbültem, hogy ezt kivételesen jól csináltam. A lényeg, hogy momentán egyáltalán nem vagyok izgatott. Ennyit az eminenskedésről, azt hiszem.
Nem tudom hogyan lehetnék egy kicsit kevésbé halott, nem tudom hogyan léphetnék ki ennek az ócska zombiapokalipszises filmnek a viseltes díszletei közül. Az egész hetem azzal telt, hogy próbáltam a létezésre legalább valamelyest emlékeztető mechanizmusokat kibokszolni az idegrendszeremből, és a testemből, természetesen csekélyke eredménnyel. Persze, az erőszak nem megoldás. Semmi sem megoldás. Ma délután úgy éreztem, hogy ha most lenne sanszom az élet mímelésére az működne, működhetne, sőt, talán még kedvem is volna hozzá. Csak játszóterem nincs továbbra sem, meg játszótársam sem nagyon. De lehet, hogy tényleg hiába várom azt a momentumot ami majd berúgja a motort. Sokszor elbizonytalanodom, hogy létezik-e olyan forgatókönyv lényegében bármire, ami számomra elfogadható, vagy pláne kedvemre való. Mégis többnyire úgy érzem, hogy ezek csak a kötelező kétségek. Mert kapásból meg tudom nevezni, hogy mi nem jó, és ezzel párhuzamosan szükségszerűen kell, hogy legyen töménytelen mennyiségű dolog, ami jó lenne. Csak ezeket valahogy soha sem lehet realizálni. A türelmem pedig rég elfogyott, tartalék energiáim rég nincsenek, így aztán nem különösebben vígasztal most sem, hogy majd valamikor talán történik valami, ami majd jó lesz. Ezt hallgatom évek óta, és az eredmények ismeretében értelemszerűen nem vagyok túl optimista, és már fel sem kapom a fejemet ha elhangzik ez a mondat. Túl sokszor eljátszottuk már ezt. Nem akarok, illetve nem is tudok várni semmire sem. Azonnal kell az az adag életmentő gyógyszer. Ez nem egy múló hasfájás, itt krízis van, patakokban ömlik a vérem és egy Sylvester Stallone-ra megszólalásig hasonlító érzés dörgöli halántékomhoz a stukkert kibaszottul hatásosan. Üres ígéretekkel nem nagyon vagyok kisegítve, bármennyire is hangzik ez cinikusan. Szóval itt tartunk most. Helyesebben most is, mert szóról szóra, betűről betűre ugyanez volt a diagnózis tavaly ugyanekkor is. Meg azelőtt, és azelőtt, és azelőtt. És.
. De a cudar tenyek azok, hogy en most jol vagyok. Rég volt ilyen időszakom, es azert örülök neki felettébb, mert amugy nem szivarvanyos csillam([email protected])lámás az eletem, megis boldogulok vele.
Legfrissebb hozzászólások