Szokásos / Szokatlan

heimweh. képe

Ma este is önként választottam a magányt, pedig minden kétséget kizáróan akadt volna más opció is. Szokás szerint nem tartok igényt arra ami van, vagy legalábbis saját döntésem függvényében lehetne. Beszédes, hogy a Duna-parton való egyedül ücsörgést is lényegesen jobb programnak gondolom mint az elérhető és bejáratott személyekkel való bármilyen jellegű közösködést. Módfelett bosszant viszont, hogy ezt a bejegyzést már tavaly is megírtam, alig egy tucatszor, sőt, tulajdonképpen tavaly előtt is. Egy rideg pillanatkép aggasztóan szűk és ráadásul émelyítően csatornaszagú valóságában ragadtam. Szovjet mérnökök eszelhették ki ezt a túlságosan vállas momentumot, de szemlátomást szokásukhoz híven elég trehány munkát végeztek és néhány alapvető dologról megfeledkeztek. Sehol sem találom például a kijáratot, illetve néhány sovány kis ablakocska is elférne itt, ami nézhetne mondjuk arra a lendületét soha sem vesztő szomszédos univerzumra. Esetleg időnként némi friss levegő is besomfordálhatna rajtuk, elég fullasztó ugyanis ez a közeg. De szép is volna! Szóval itt gubbasztok megint, illetőleg még mindig, és egyre problémásabban tudom csak annyira összehúzni magam, hogy ne roncsolja szét a maradék többé-kevésbé ép alkatrészemet egy erőszakosabb illúzió-csonk.

És időközben a legkevésbé elegáns módon állított be a sötétedés. Fúj a szél, hideg van, befagy a seggem. Ennyit az áprilisi romantikáról. És ennyit a picsanadrágokról meg a miniszoknyákról. Pedig délután már helyenként egészen ihletett állapotba kerültem. Vagy az ihletett állapot került belém, helyesebben fogalmazva. Most meg egymagamban bóklászok a belvárosban és nyüstölöm az okostelefon képernyőjét mint egy újonc menedzserszakos. És persze sehol egy príma popsi, vagy legalább egy közepes. Csak nyűgős nyugdíjasok parádéznak sűrű váltásban, meg a meghatottságtól kótyagos keleti turisták. Azt hiszem jobban teszem, ha most magára hagyom a várost a fura népeivel együtt.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Hazaértem időközben a steril kis minikozmoszomba, és most a tömény rinyálást felváltom egy kis szirupos eminenskedéssel, magyarán mondva emlékművet állítok a héten történt kevéske pozitív eseménynek. Szóval szerdán némileg váratlanul szocializálódtam. Gellért-hegy, sorstársak, csupa-csupa új arc (jó, egy kivételével). Nagyon kellemes volt, tényleg! Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért vagyok azóta is ugyanolyan mélakórbeteg, erre természetesen nem tudom a választ (bár tudnám!). De ennél szokatlanabb dolgok is történtek. Még hétfőn este annyira hárdkór nyűgös voltam, hogy szétnéztem egy társkeresőn, pedig amúgy már a tinderezésről is épp teljesen lejöttem minek után februárban ismételten sikeresen belefutottam egy pszichológus lányba (ebből még egy testesebb üldözési mánia is lehet a jövőben, hahahhah!). A lényeg, hogy legnagyobb megdöbbenésemre ráakadtam egy olyan profilra amelynek jelentős részét akár én is szerkeszthettem volna. De nem én szerkesztettem, hanem egy cukika huszonhét éves lány. Még leírni is hihetetlen de néhány órára egészen fellelkesültem. Megírtam neki, hogy nagyjából mi a szitu, meg, hogy mi kéne, és főleg, hogy mi nem. Szép hosszan írtam persze, hogy ne legyen félreértés. Csak egy rövid válaszra futotta tőle, mert nagyon el van úszva, de nagyon lelkesnek tűnt, és megígérte, hogy ír majd, illetve adott egy email-címet is egyből. Szóval lényegében eddig ez teljesen rendben van. Ami nincs rendben az az, hogy az én lelkesedésem már kedd reggelre elpárolgott. Amikor szerdán írt, örültem, de meglehetősen visszafogottan. Vagy az is lehet, hogy inkább csak megkönnyebbültem, hogy ezt kivételesen jól csináltam. A lényeg, hogy momentán egyáltalán nem vagyok izgatott. Ennyit az eminenskedésről, azt hiszem.

Nem tudom hogyan lehetnék egy kicsit kevésbé halott, nem tudom hogyan léphetnék ki ennek az ócska zombiapokalipszises filmnek a viseltes díszletei közül. Az egész hetem azzal telt, hogy próbáltam a létezésre legalább valamelyest emlékeztető mechanizmusokat kibokszolni az idegrendszeremből, és a testemből, természetesen csekélyke eredménnyel. Persze, az erőszak nem megoldás. Semmi sem megoldás. Ma délután úgy éreztem, hogy ha most lenne sanszom az élet mímelésére az működne, működhetne, sőt, talán még kedvem is volna hozzá. Csak játszóterem nincs továbbra sem, meg játszótársam sem nagyon. De lehet, hogy tényleg hiába várom azt a momentumot ami majd berúgja a motort. Sokszor elbizonytalanodom, hogy létezik-e olyan forgatókönyv lényegében bármire, ami számomra elfogadható, vagy pláne kedvemre való. Mégis többnyire úgy érzem, hogy ezek csak a kötelező kétségek. Mert kapásból meg tudom nevezni, hogy mi nem jó, és ezzel párhuzamosan szükségszerűen kell, hogy legyen töménytelen mennyiségű dolog, ami jó lenne. Csak ezeket valahogy soha sem lehet realizálni. A türelmem pedig rég elfogyott, tartalék energiáim rég nincsenek, így aztán nem különösebben vígasztal most sem, hogy majd valamikor talán történik valami, ami majd jó lesz. Ezt hallgatom évek óta, és az eredmények ismeretében értelemszerűen nem vagyok túl optimista, és már fel sem kapom a fejemet ha elhangzik ez a mondat. Túl sokszor eljátszottuk már ezt. Nem akarok, illetve nem is tudok várni semmire sem. Azonnal kell az az adag életmentő gyógyszer. Ez nem egy múló hasfájás, itt krízis van, patakokban ömlik a vérem és egy Sylvester Stallone-ra megszólalásig hasonlító érzés dörgöli halántékomhoz a stukkert kibaszottul hatásosan. Üres ígéretekkel nem nagyon vagyok kisegítve, bármennyire is hangzik ez cinikusan. Szóval itt tartunk most. Helyesebben most is, mert szóról szóra, betűről betűre ugyanez volt a diagnózis tavaly ugyanekkor is. Meg azelőtt, és azelőtt, és azelőtt. És.


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 3

Köszi Eszter Smile

Azon rehegtem magamban hogy mekkora Ripők showt lenyomhatnek hogy hat jahhh, en depisen is milyen brillians tudok lenni, respekt es tisztelet Tündérek Laughing out loud. De a cudar tenyek azok, hogy en most jol vagyok. Rég volt ilyen időszakom, es azert örülök neki felettébb, mert amugy nem szivarvanyos csillam([email protected])lámás az eletem, megis boldogulok vele.

Depisen naplót szoktam irni, vagyis inkabb terapias jelleggel odahanyom a gondolataimat a kepernyore egy docx fájlba, hogy aztan a jobb periódusaimban lomtarba helyezzem azt. A múltkor azert megkerdojeleztem ugyan a terapias jelleget, hiszen még ilyenkor is kepes vagyok stilisztikai javitasokra es lektorálni az állítólagos nyers gondikataimat... Azert ez kicsit szanalmas.... 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Heimweh, tündér, jó titeket olvasni, tényleg, még a depressziótok is szellemes és intelligens Smile


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 3

En max vmi tulkoros kozepiskolasnak mehetnek el, mellem kicsi, es a szemelyi is neha meg kell a tabakban mert nemistudom minek/kinek neznek. Pedig 35 multam...Smile

Szerencsere nem kell ugyfeleznem, eleg nekem a kozvetlen es mas szervek becses kollegai, baj akad igy is boven. Adatokkal dolgozom, azok nem szajalnak foloslegesen, szoval anyira tenyleg nem rossz. En az ostoba begyoposodott keretektol es szolgalelkusegtol borzongok, bar az utobbit nem gyakorlom, lazadok a magam passziv-agessziv modjan, iletve keresem a reseket a pajzson, akibol van boven.Wink

Igen, a zenetanarsag melle lehet kellett volna egy kozepesen jomodu mecenas vagy sugardaddy,,de abban meg sosem voltam jo...jelentkezo is lett volna, de ez nem mufajom, meg hat ragosak is na..

 

 


3
Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

figyelj ide Tündér! ne panaszkodj! én például imádom a köztisztviselőket! egyszer volt egy Szonja nevű köztisztviselő-istennő akihez jártam a munkaügyibe. akkora mellei voltak, hogy nehézgépkezelői engedéllyel a zsebben lehetett csak táncba vinni őket! ezzel együtt úgy mosolygott, mint egy napközis, kitűnő magatartású, pirosponthalmozó diáklány. szóval el lehet képzelni! akihez meg mostanában járok a kormányhivatalba szociális ügyeket intézni, olyan mint egy közepesen kókler francia színésznő a hatvanas évekből. már úgy értem a mimikája. és bár a kora alapján talán lehetne a mamikám is, elvinném egy körre a dodzsememmel. hát ilyenek ezek a köztisztviselők. csupa-csupa romantika és meghittség az ügyintézés.

tobzódnak errefelé a zenész lányok egyébként, nekem már háromhoz is volt szerencsém! magánórák vagy ilyesmi? ja és az egyik unokanővérem zenetanár, de annyira nem nagy buli ahogyan elnézem. a javadalmazás meg katasztrófa. ő is kínlódik szegény cefetül. persze még így is szívesebben csinálja ezt mint bármi mást. sajnos ez a pszichopata struktúra nem túlságosan díjazza a mi késztetéseinket, ezzel nem nagyon van mit tenni. de zenekart találhatnál magadnak szerintem, más kérdés, hogy elég költséges hobbi pusztán kedvtelésből ilyesmivel babrálni, gondolom. mindenesetre sokan vagyunk így az biztos, egy hangyányit vígasztal is.


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 3

Baszki, olvaslak titeket es csak csipogok, pislogok, huledezek....hogy ennyien vagyunk? Hogy mennyire sablonos az en történetem! Ahogy PhilC volt a korbemutogatott zsenge koltozseni, en a kis zenész. Röhögve emlékszem vissza kezdeti halas kozonsegeimre, oregek otthonanak mamikai, fogyi otthonok csillogo szemű retardaltjai, es a leglelkesebbek az alkeszek. Nem tudom miért, de az elvonosok imadtak bennünket. Később en meg  a pia fele tanusitottam ehhez hasonlatos rajongast. Smile

Ahogy cseperedtem, fejlodtem jöttek a komolyabb fellepesek helyi szereplesek daljatekok misek es egy verseny, az országos helyezessel. 13 eves voltam akkor.

Majd 8-adikban egyszerre keszultem a zenei es gimnaziumi felvetelikre, hogy aztan amikor folvettek mindenhova, a Bartókba is, akkor lazan kozoljek velem a szüleim hogy belolem nem lehet zenesz, legalabbis most meg nem. En lettem volna az elso hivatasos muzsikus a csaladban. Meg az sem hatotta meg oket hogy a konzi hirhedten kemeny tanereje személyesen gyozkodte oket arrol hogy a kiscsajnak marpedig ott a helye.

Onnantol fogva egyre szarabb döntéseket hoztam, meg egyetemre sem human szakra mentem, mert en allat elso helynek mast jeloltem meg, aztan hiaba vettek fel mindenhova akkoriban oda mehettel amit elsonek befirkaltal. Emlékszem a harsany bazmegelesre es bogesre mikor meglattam az ujsagban hogy meglett a pontom hozza... Kegyetlenul nagy barom voltam... Mindezt valami ostoba megfelelesbol es kishitusegbol... 

Találjátok ki mi lett belolem. 

Koztisztviselo! Csinovnyik! Diplomas droid.En????? 

13 eve dolgozom ebben, es fogalmam sincs hogyan válthatnek. Egy ember ritkan kap tobb tehetséget egyszerre, es hiaba van egyeb alternatív dologhoz affinitasom, ha egyben sem lehetek sosem olyan jo mint a zeneben...

Próbáltam hobbizenelessel vigasztalodni, autodidakta modon mas hangszert elsajatitani, de en nem lelkes amatornek keszultem, nem tudok pusztan a magam oromere játszani. 

Es az a vicc hogy egyáltalán nem vmi szolohangszeres csudasagnak szántam magam, hiszen mindig is zenekarban ereztem igazán jol magam, az almom a tanítás lett volna... Zenetanar, ritka nehez es draga hangszeren, szüleim szerint osztozva a ragcsaloval a hit házában, vagyis  a templom egerevel. Elhittem es nem mertem szembeszallni velük.

Szoval gyerekek, pacsi magunknak! Esküszöm ezt a fajtat külön tenyesztik. 


PhilC

Köszönöm a linket, elolvasom! Én még úgysem akartam lefeküdni. Úgy néz ki, ezt az éjszakát már végig fogom netezni.


6
PhilC

heimweh. írta:

ebben tévedsz, elég stabilan tudom, hogy vicceltem. azt hittem, hogy olvastál már annyit az elmúlt időben, hogy ez nyilvánvaló legyen, de akkor még nem szoktál meg ezek szerint. a lényeg, hogy vicc volt, semmi baj.

Igen, lehet, hogy még nem szoktalak meg eléggé. De rajta vagyok.

heimweh. írta:

ez egy meggyőződés. de le kéne írnom egyrészt a komplett élettörténetemet, másrészt a jelenlegi élethelyzetemet ahhoz, hogy értsd mire gondolok.  [...] mondanám is, hogy olvasgass a régebbi bejegyzések között és valamivel talán tisztább lesz a kép

Úgy döntöttem, tényleg el fogom olvasni a legrégebbi bejegyzéseidet is, mert ez így valóban nem elég konkrét, nehéz megfognom, és érdemben reagálni rá.

heimweh. írta:

pedig a borderline-ban ez alapvetés. inkább a fájdalom vagy akár a valóságos dráma mint az üresség.

Feltételezem, ez a működésed számodra sem volt mindig nyilvánvaló, hosszú tudatosítás, nagy munka eredménye, hogy látod, hogy tényleg az ürességre adod ezt válaszul. Úgy néz ki, én is border diagnózist fogok kapni, mindazonáltal nekem még sok belső működésemet kell láthatóvá tennem a magam számára is. Egyelőre még csak ott tartok, hogy ha pl. csikkezni, falcolni akarok, akkor már felismerem, hogy mire készülök, és meg tudok állni egy pillanatra, hogy elbíráljam, akarom-e folytatni. És ha nem, tudok keresni valami szintén beteg, de kevésbé káros alternatívát a feszültségem levezetésére. De az, hogy értelmezzem is mindezt - ez a munka még hátravan.


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

itt van az egyik, na! el sem hiszem, hogy végre valami olyan kerül szóba ami megmaradt. nyilván sok minden elég fátyolos, például megvan mind a két lábam, mielőtt még esetleg... szóval sok minden fátyolos benne, de szerintem tisztább lesz a kép ha elolvasod.


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

Úgy érzem, te magad se tudod eldönteni, hogy tényleg megsértődtél-e, vagy csak viccelsz.

ebben tévedsz, elég stabilan tudom, hogy vicceltem. azt hittem, hogy olvastál már annyit az elmúlt időben, hogy ez nyilvánvaló legyen, de akkor még nem szoktál meg ezek szerint. a lényeg, hogy vicc volt, semmi baj.

PhilC írta:

Figyelj: biztos vagyok benne, hogy vérprofi önsorsrontó vagy. De ha címeres önsorsrontó vagy is, akkor is ez nem egy alapállapot, ami mindenre kihat, hanem inkább újabb és újabb döntésekben nyilvánul meg. És akármelyik döntésnél dönthettél volna máshogy - mégis úgy döntöttél, ahogy. Ez már nem csak egyszerű önsorsrontás, hanem elhatározás és (negatív értelemben, de) elszántság.

ez egy meggyőződés. de le kéne írnom egyrészt a komplett élettörténetemet, másrészt a jelenlegi élethelyzetemet ahhoz, hogy értsd mire gondolok. a lényeg röviden, hogy több mint szilárd meggyőződésem, hogy túl sok sanszom nincs már semmire, legjobb esetben is csak arra, hogy a további erőteljes romlást megakadályozzam. ennek családi, egészségügyi és anyagi okai vannak a finoman szólva sem jelentéktelen pszichés bonyodalmak mellett. és nem apróságokról van szó. szakember szerint is az ezzel kapcsolatos félelmeim és kétségeim jó része reális, egy másik része esetleg nem. a lényeg, hogy ez meggyőződés. szeretném az ellenkezőjét hinni, iszonyat megkönnyebbülés lenne, de sehogy sem sikerül. úgy meg, hogy semmi tényleges pozitív változás nincs ezekben a körülményekben, és még csak olyan tényezők sincsenek amik reményre adnának okot, elég nehéz fejben megmozdítani valamit. ha mégis sikerül az meg a ló túloldala, igen. hogy egészen pontosan mik a realitások azt én egymagam soha sem fogom tudni megfejteni, ebben az elmúlt évek tapasztalatai alapján egészen biztos vagyok. de rettentően hosszan és kimerítően értekeztem erről már nem egyszer, nem kétszer. mondanám is, hogy olvasgass a régebbi bejegyzések között és valamivel talán tisztább lesz a kép, de lehet, hogy ezek még tavaly voltak, és odalettek mind (fél év adatai elvesztek korábban az oldalon...).
 

PhilC írta:

Egyébként a hátrálást érzelmi értelemben gondoltam. Észrevetted, hogy túlságosan lelkesülsz, és nem a normál, elvárható lelkesülési szintre léptél vissza, hanem még eggyel hátrébb.

ez nem az alapvető működésem. a tipikus borderline szitu úgy néz ki, hogy túllelkesedik az ember, bálványoz, idealizál, aztán ha valami nem stimmel vagy úgy alakul, akkor meg gyűlöl és lealacsonyít. de itt nem erről van szó. ilyen "élményem" évek óta nem volt. itt arról van szó, hogy működöm és érzek egyáltalán bármit is, vagy nem működöm egyáltalán és tökéletesen apatikus vagyok mindennel és mindenkivel kapcsolatban. itt is ez történt. hétfőn este bekapcsoltam, de kedden már kikapcsolt állapotban ébredtem. szerdán is bekapcsoltam mikor a Gellért-hegyen ücsörögtünk, igaz eléggé gazdaságos üzemmódban voltam akkor is. csütörtökön ugyanakkor kikapcsolt állapot ébredtem, és telt el az egész napom. ma délután bekapcsoltam egy kicsit, estére megint ki. itt gyűlölet vagy elhatárolódás még egyáltalán nincsen. itt csak az van, hogy élek épp vagy zombi vagyok teljesen.

PhilC írta:

heimweh. írta:

és jó igen, legalábbis több heti totális nihil után már a szenvedésnek is örül az ember.

Ez viszont egy nagyon érdekes gondolat. Sosem gondoltam úgy a saját önsorsrontásomra, mint egy, az ürességérzetre adott orvosságra (holott az ürességérzetet is ismerem). Én ilyenkor úgy ítéltem, hogy egyszerűen csak hülye vagyok. A te nézőpontodból nézve viszont: lehet, ha az ürességérzetet meg lehetne szüntetni valahogy, már az önsorsrontásra se lenne szükség?

pedig a borderline-ban ez alapvetés. inkább a fájdalom vagy akár a valóságos dráma mint az üresség. de ide írnék még, de majd legközelebb, most már tényleg lefekszem.


9
PhilC

heimweh. írta:

ezt minimum sértésnek veszem, és kikérem magamnak! figyelj oda hogyan fogalmazol! nem gyakorlott vagyok, hanem vérprofi! címeres önsorsrontó vagyok! [...] de amúgy most még nem volt hova vagy miből hátrálni, majd azt figyeld meg ha lesz, már előre látom! hihetetlen technikás vagyok ha ilyesmiről van szó!

Úgy érzem, te magad se tudod eldönteni, hogy tényleg megsértődtél-e, vagy csak viccelsz.

Figyelj: biztos vagyok benne, hogy vérprofi önsorsrontó vagy. De ha címeres önsorsrontó vagy is, akkor is ez nem egy alapállapot, ami mindenre kihat, hanem inkább újabb és újabb döntésekben nyilvánul meg. És akármelyik döntésnél dönthettél volna máshogy - mégis úgy döntöttél, ahogy. Ez már nem csak egyszerű önsorsrontás, hanem elhatározás és (negatív értelemben, de) elszántság.

Egyébként a hátrálást érzelmi értelemben gondoltam. Észrevetted, hogy túlságosan lelkesülsz, és nem a normál, elvárható lelkesülési szintre léptél vissza, hanem még eggyel hátrébb.

heimweh. írta:

és jó igen, legalábbis több heti totális nihil után már a szenvedésnek is örül az ember.

Ez viszont egy nagyon érdekes gondolat. Sosem gondoltam úgy a saját önsorsrontásomra, mint egy, az ürességérzetre adott orvosságra (holott az ürességérzetet is ismerem). Én ilyenkor úgy ítéltem, hogy egyszerűen csak hülye vagyok. A te nézőpontodból nézve viszont: lehet, ha az ürességérzetet meg lehetne szüntetni valahogy, már az önsorsrontásra se lenne szükség?

-----

Olvastam amúgy a profilodnál, hogy szomatizációs zavarod is van. Elmondanád nekem, hogy ez pontosan miben nyilvánul meg? Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy pszichoszomatikus tüneteid vannak? Ha igen, akkor neked milyen tüneteid vannak?



Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

Csak egy rövid válaszra futotta tőle, mert nagyon el van úszva, de nagyon lelkesnek tűnt, és megígérte, hogy ír majd, illetve adott egy email-címet is egyből. Szóval lényegében eddig ez teljesen rendben van. Ami nincs rendben az az, hogy az én lelkesedésem már kedd reggelre elpárolgott. Amikor szerdán írt, örültem, de meglehetősen visszafogottan.

Látom, te is gyakorlott vagy már abban, hogy ha csak egy kicsi reményt is látsz a boldogságra, azonnal lépjél egyet hátra. Szar dolog rosszul lenni, de egy kicsit azért jó is, nem?

Kritizállak ugyan téged, de egyúttal magamat is. Természetesen együttérzek a dologgal, ahogy ezzel a résszel is:

Ma este is önként választottam a magányt, pedig minden kétséget kizáróan akadt volna más opció is.

Én is hazamehettem volna ma este a páromhoz, kibékülhettem volna vele, úgymond rendezhettük volna sorainkat, én viszont egyszerűen benn maradtam a munkahelyemen, és hagytam, hogy teljen az idő, és most már hajnali egy van, és nincsen kedvem aludni, de ébren lenni sem, csak nyalogatom a sebeimet. (Miközben én ki tudja, már megint, hány sebet okoztam.)

ezt minimum sértésnek veszem, és kikérem magamnak! figyelj oda hogyan fogalmazol! nem gyakorlott vagyok, hanem vérprofi! címeres önsorsrontó vagyok! és jó igen, legalábbis több heti totális nihil után már a szenvedésnek is örül az ember. de amúgy most még nem volt hova vagy miből hátrálni, majd azt figyeld meg ha lesz, már előre látom! hihetetlen technikás vagyok ha ilyesmiről van szó!

sajnálom, tényleg! én meg hazajöttem, de minek. nekem kellett volna ott maradnom ahol voltam, neked meg mozdulnod. gratulálok mindkettőnknek!

 


PhilC

Csak egy rövid válaszra futotta tőle, mert nagyon el van úszva, de nagyon lelkesnek tűnt, és megígérte, hogy ír majd, illetve adott egy email-címet is egyből. Szóval lényegében eddig ez teljesen rendben van. Ami nincs rendben az az, hogy az én lelkesedésem már kedd reggelre elpárolgott. Amikor szerdán írt, örültem, de meglehetősen visszafogottan.

Látom, te is gyakorlott vagy már abban, hogy ha csak egy kicsi reményt is látsz a boldogságra, azonnal lépjél egyet hátra. Szar dolog rosszul lenni, de egy kicsit azért jó is, nem?

Kritizállak ugyan téged, de egyúttal magamat is. Természetesen együttérzek a dologgal, ahogy ezzel a résszel is:

Ma este is önként választottam a magányt, pedig minden kétséget kizáróan akadt volna más opció is.

Én is hazamehettem volna ma este a páromhoz, kibékülhettem volna vele, úgymond rendezhettük volna sorainkat, én viszont egyszerűen benn maradtam a munkahelyemen, és hagytam, hogy teljen az idő, és most már hajnali egy van, és nincsen kedvem aludni, de ébren lenni sem, csak nyalogatom a sebeimet. (Miközben én ki tudja, már megint, hány sebet okoztam.)

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen