A valóság és társai

heimweh. képe

Lehet, hogy megint félreértem magamat meg a helyzetet, de arra lettem figyelmes az elmúlt néhány hónapban, hogy mintha ismét lezárult volna egy korszak a fejemben, ha úgy tetszik véget ért egy háború. Nem "A háború" ért véget, mert attól tartok az talán mindörökké tartani fog, csak egy korszak ért véget, egy évek óta kínzó kérdés végül is megválaszolásra került, és persze ahogyan az sejthető volt a meglelt válasz nem túl szívderítő, de ugyanakkor mégis csak egy válasz. Megkönnyebbültem, nagyjából úgy mint a telepi fák az elhúzódó vihar után ami jobbra-balra rángatta őket elég vehemensen és kitartóan. Érdekes a dolog, mert puszta érzelmekkel sohasem vívódtam ilyen hosszan, és ilyen reménytelenül, mint most ezzel a dilemmával ami nem absztrakt hangulatok meg egyéb hasonló dolgok körül forgott, hanem a realitás körül. Arról, hogy mit lehet vagy nem lehet. Mit lehet tenni, akarni, remélni ebben a helyzetben. Ez a vívódás határozta meg a létemet, és persze egyúttal a nemlétemet is az elmúlt években. Úgy értem, hogy billeget a mérleg nyelve, hol egy kicsit az egyik irányba, hol egy kicsit a másikba, noha végig ijesztően egyértelmű volt, hogy végül majd hol is áll meg. Az elmúlt néhány hónap alapján úgy tűnik, eredményt lehet hirdetni végre, és az eredmény ismeretében lehet alakítani a jelent és a meglehetősen esetleges jövőt. Talán nem kell többé nyerhetetlen csatákba bonyolódni, és nem kell a nyilvánvaló illúziókat időről időre kétségbeesett igyekezettel és esetlenül ormótlan öntőformákba gyömöszölni, remélve, hogy így majd testet öltenek. El lehet kerülni a komédiát talán, és egyúttal a drámát is. És az ideges fészkelődést, a zavart hallgatást, a vesztesek kurva idegesítő nyöszörgését. Amit nem lehet elkerülni, az a lesújtó igazság, de az igazságot soha nem is érdemes elkerülni, még akkor sem ha nem túl fancy. És persze amúgy is minden viszonylagos, ezért aztán a leggyakrabban ott dőlnek el a dolgok amikor az ember elhelyezi a maga viszonyítási pontjait. Ezzel a képzeletbeli mozdulattal majdnem minden későbbi érzés és gondolat megmagyarázható. Ideje most átrendezni a terepasztalt egy kicsit, mert ezt általában időről időre meg kell tenni, én azonban ezzel a rendrakással jó ideje adós vagyok már. Nagyon sok hajó elment már, öröm az ürömben, szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezek többségére amúgy is kár lett volna felszállni. És most talán nem a vizet kell kémlelni izgatottan, hogy vajon érkezik e még valami amire a magamfajta némi trükközés árán felkapaszkodhat, talán érdemes befele fordulni, úgy értem a sziget belseje felé, mert van ott rengeteg kincs ami értékelhető, és amit valóban értékelni is tudok. A csalódottságot persze nem lehet semlegesíteni, de mindenki aki valaha megszületett, és akart és vágyott valaha valamit, érzi ezt a kellemet ízt a szájüregben. Mert ez nem a gyerekkorunk cukorkaboltja, ahol a muter befizet hazafelé menet egy olcsó vaníliás cukorra. Aki egy bizonyos kor felett nem érzi olykor ezt a kellemetlen keserűséget, talán semmi mást sem érez.

A kérdés végig az volt, lehet e járnia annak akinek nincsen lába? És ez egyáltalán nem egy egyszerű kérdés, ez látszik a sokféle válaszból amit az emberek adnak rá. Mert természetesen a dolog nem fekete-fehér, itt árnyalatok vannak, érthetőbben körülmények amiket nem lehet vakhittel lenullázni (pedig azzal amúgy sok mindent le lehet nullázni). Megnyugtatóak a csillogószeműek akik a legkisebb kétség nélkül rábökik, hogy "természetesen lehet", és folytatják, hogy "mondjuk valaki a hóna alá nyúl és akkor majd…". Igen, igen, ez nagyon szép, ráadásul egyszerű, de mi van ha nem nyúl senki a hóna alá? És ezen a ponton sokan sarkon fordulnak, mert nyilván mindenkinek a hóna alá nyúl valaki, és mindenkinek kezet nyújt valaki, ez az univerzum törvénye vagy valami ilyesmi. Ez meg van írva, hogy az emberek végtagjai folyton találkoznak egymással amióta világ a világ, a rendszerhiba pedig kizárható, mert ez egy tökéletes rendszer. De vannak akik azért maradnak és válaszolnak. Szóval mi van ha nem nyúl senki a hóna alá? Azt mondják, hogy "vannak ilyen spéci művégtagok meg mittudomén", szóval nincs veszve semmi. Ez kétségkívül egy remek hír annak akinek nincsen lába, már csak az a kérdés ki fizeti ki neki a drága művégtagot? Ezen a ponton még néhányan távoznak, most, hogy kiderült, hogy szerencsétlennek még pénze sincs, reakciójuk érthető hiszen ez kétségkívül kibaszottul felháborító! És aki marad jobb híján visszakérdez, hogy "de tulajdonképpen miért is kéne neki járnia?". Cinikus a pofa? Lehet, de ő legalább kínál valamit. Ha nincsen válaszod legalább egy kérdésed legyen, úgyis mondhatnám. Néha egy kérdés a válasz, erre például nem számítottam. Furcsa dolgok esnek meg mikor az ember elkezdi átrendezni azt a bizonyos terepasztalt.

Bár egy random coca-cola reklám nem értene egyet ezzel, de a helyzet mégiscsak az, hogy az ember nem igazodhat csak és kizárólag a vágyaihoz, vannak odakint is mindenféle dolgok amikhez időről időre igazodni kell. Nekem ezt kurvára nehezemre esett egyáltalán felfogni, holott ez nem egy túlságosan bonyolult dolog. Többnek kell lennie az embernek a vágyainál, illetve esetleg alakulhat úgyis, hogy éppenséggel kevesebbnek. Ezeket a gyakorlatokat mindig nehezemre esett végrehajtani, és most sem könnyű, és pláne nem ínyemre való a dolog. De sajnos előbb vagy utóbb el kell kezdeni flörtölni a valósággal is, ellenkező esetben a végén még erőszakot tesz rajtad. "A valóság az, ami nem hajlandó megszűnni attól, hogy nem hiszünk benne." Mértékadónak tartom ezt a meghatározást, és mindig annak tartottam, szóval megpróbáltam ebből kiindulni. Szóval mi a valóság ebben a történetben? (Idegesítő felsorolás következik!) A valóság az, hogy sokszor arra sincs vagy csak alig van pénzem, hogy megigyak egy pohár túlárazott szódát vagy csapvizet egy közepesen flancos belvárosi csehóban. De arra sem, hogy például egészen alapvető és húsbavágó egészségmegőrző vagy javító (höhh) finomságokat kifizessek. Arra végképp nincsen, hogy mondjuk egy, akár csak egy fillérbe is kerülő hobbiba beleássam magam. A valóság az, hogy ennél több bevétel talán csak akkor lehetne a kasszában ha bankigazgató lennék, vagy valami hasonló, de a lakáshitelt és a többi finomságot tekintetbe véve valószínűleg az sem volna elég a felfelé íveléshez, a jó eséllyel idővel bekövetkező egyéb családi tragédiákról pedig még meg sem emlékeztem. A valóság az, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, dacára a most már három különböző "munkahelynek", és nem látni annak a lehetőségét még csak alig kivehetően sem, hogy valaha is ez esetleg lényegesen másképp lesz. A valóság az, hogy éppen arra vagyok elég amit most még meg tudok tenni, éppen arra az "életre" vagyok kalibrálva és hitelesítve amit most "élek". A valóság az, hogy maradéktalanul egészséges soha sem voltam fizikálisan sem (noha halálosan beteg sem persze… vagyis dehogynem, de az csak vaklárma volt, ugye), és azon túl, hogy ez aligha fog egyszersmind megváltozni, ennek a termését is szépen lassan komótosan elkezdhetem leszüretelni mintegy grátiszként. A valóság az, hogy úgy bolyongok itt mint egy kibaszott heroinista, a történésekhez vagy azok szereplőihez végképp semmi közöm, és mint egy vérbeli heroinistát, úgy engem sem érdekelnek egyébként sem ezek a dolgok, vagy egyáltalán bármi. A valóság az, hogy ijesztően jól érzem magam a fejemben, kényelmesen elhelyezkedtem és ezzel az állapottal és pozícióval szemben alternatívát nyújtó, komolyan vehető ajánlattal évek óta nem találkoztam semmi és senki részéről. A valóság az, hogy semmihez, de tényleg semmihez nem értek a művészeten, meg a megfigyelésen kívül. Ha esetleg odáig fajulnak a dolgok, megeshet, hogy a szög ver be engem, és a csekk tölti ki a búval baszott ábrázatomat meg hasonlók. A valóság az, hogy életképtelen vagyok az összes elméleti tudásom ellenére, ami egyébként meglehet, hogy nem kevés. A valóság az, hogy mindennél többre értékelem a magányt még akkor is ha időnként kétségbeesetten kapaszkodok, vagy kapaszkodnék csak inkább. A valóság az, hogy gyanúsan jól el vagyok minden kilátástalanságom és reménytelenségem dacára, és bár nagyon szeretnék de nem tudok másra következtetni ebből, mint, hogy ez nem is egy annyira rossz kompromisszum számomra. Az a kompromisszum amit persze nem is igazán én kötöttem, mert valami láthatatlan kéz (háhh!) aláírta helyettem a papírt, de mégis úgy tűnik, hogy számomra ez így tulajdonképpen elfogadható, vagy legalábbis nem elfogadhatatlan. A valóság az, hogy jó volna néha szeretni, de elég erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy tudom e egyáltalán mit is jelent ez egészen pontosan, vagy legalább nagyjából. A valóság az, hogy bár egy külön erre rendszeresített kockás füzetben piros betűkkel irkálom fel azokat a napokat amikor végre adhattam valakinek valamit, valójában mégis végtelenül önző vagyok, és ha éppen olyan napom van képtelen vagyok tudomást venni mások igényeiről, de megeshet, hogy a sajátjaimról is. A valóság az, hogy nagyon szeretem ezt a csendet, a néma ablakokat, és a lehalkított televíziót, és merényletként fogom fel ha valaki belepofázik a nyugalmamba szándékaitól függetlenül. Mert a valóság az, hogy soha sem voltam ennyire nyugodt, és kiegyensúlyozott, de talán fele ennyire sem, és nem tudok ezzel a ténnyel mihez kezdeni. A valóság az, hogy a távolba meredő tekintetemmel lassan buddhista szektát alapíthatnék, de közben mélyen valahol most is ugyanaz a szerencsétlen hedonista idióta vagyok aki jó néhány évvel ezelőtt. És megrögzötten kutatom itt ezen az x négyzetméteren azt aprócska kis ingert ami majd felébreszt vagy éppen álomba szenderít ismét. Mert a valóság az, hogy nincs helye a valóságnak a tudatomban, mert az egyre nyilvánvalóbban kínosan undorító és ráadásul megfellebbezhetetlen. A valóság az, hogy addig foglalatoskodtam párhuzamos világok építgetésével amíg magam is egy párhuzamos világ lettem, aminek csodálkozva integetnek a bámészkodók. És a valóság az, hogy éppen most először életemben nem méregetem gyanakodva magamat naphosszat, arra gondolva, hogy valami erkölcsileg megmagyarázhatatlan csalás következik. Mert pontosan oda érkeztem ahonnan elindultam, és mert amíg úton voltam folyton csalnom kellett, és most végre megint nem kell, és talán ez mindennél többet ér, lehet, hogy éppen most lettem kurva gazdag ember! Ez a valóság, egyrészről. Ez mind az.

Másrészről meg az is a valóság, és az csak igazán a valóság ami mindebből következik. A valóság az, hogy nincs az a csillogó tekintetű és hablelkületű Juci, Sára vagy Eszter aki ne küldene el habozás nélkül a jó kurva édes anyámba egyenesen ha úgy egyébként isten igazából ismerné és egyúttal felfogná ezt a helyzetet amibe mélységesen alantas "családi tradíciók", bizonyos gének meg egyéb tényezők navigáltak elsődlegesen (de persze közel sem kizárólag!). És sem a Jucit, sem a Sárát, sem az Esztert nem lehet ezért hibáztatni, mert erre a járatra csak a kibaszott hülyék meg esetleg a pokolturisták váltanak jegyet, de még ők is csak fintorogva, és az ő fintorgásuk is igazolható természetesen. Tehát a Jucikat és a Sárákat, meg az esetleges Esztereket ki lehet húzni a bakancslistáról, és ez egy nagyon fontos tudás. Ezért a tudásért érdemes olykor flörtölni a valósággal többek között. A valóság az továbbá, hogy ezen a ponton felesleges már mindenféle ambiciózus vagy kevésbé ambiciózus tervek szövögetése egyaránt, karrierről, lapostévéről, fotósfelszerelésről, olajfestékről és vászonról, meg kapcsolatteremtésről, kiteljesedésről, szabadulásról, kinyújtózásról és úgy általában arról amit úgy szoktak emlegetni, hogy "teljes élet". Az út ugyanis elég világosan ki lett jelölve. Itt már minden nemű rebellió öngyilkosság, és persze fordítva, az öngyilkosság lenne egyedül a rebellió amelynek árán ez az út még elhagyható volna, amellyel fityiszt lehetne mutatni ennek az egész mocsoknak, az meg ugye érdekes módon nem pálya. A valóság az, hogy ha mindezt és még annyi minden mást is kivonunk a nagy egészből, az ami végül marad kétségkívül nem sok, ugyanakkor mivel minden viszonylagos, annyira nem is kevés. Talán marad egy kényelmes lakás ha sikerül még kibekkelni azt a néhány évet, és meg lehet majd tölteni azzal a húsomból kilúgozhatatlan örökös magánnyal ami ugye tulajdonképpen az esetek túlnyomó többségében számomra egyenesen üdvözítő. Marad valamennyi tisztesség, amely bár csak resztli lesz, valószínűsíthetőleg még így is jóval több mint amennyi a legtöbb ember zsebében megmarad mire elérkezik élete ezen szakaszához. És ugyanígy talán megmarad az elme és az identitás viszonylagos szabadsága is, amely persze ennyi mentális deficittel eleve nem túl könnyedén értelmezhető, és sokszor csak nehézkesen kimutatható, de mégis mindennél egyértelműbben tudható, hogy van. Ha másból nem hát abból, hogy ebben a pusztulásban már nem nagyon kell kompromisszumokat kötnie az embernek saját lényével kapcsolatban, hiszen nincs már mit nyernie többé egy ilyen ügyleten, amit önmagából, vagy pedigréjéből veszíthetett azt pedig már régen elvesztette amúgy is. És egy kisebb vagy nagyobb adag szerencsével talán ebből a lelakott testből is marad annyi amennyivel még elnavigálható ez a csónak egy darabig, ebben a viszonylagos gazdagságban, vagy viszonylagos szegénységben, és talán megadatik az is, hogy ami idő még marad az többé-kevésbé nyugalomban és békességben teljen. És ha mindezeket számba veszem őszintén nehéz eldöntenem, hogy borzasztóan szegény és szerencsétlen vagyok, vagy borzasztóan gazdag és szerencsés. Mert nagyon sok iszonyú történetet láttam már megelevenedni. Mert láttam embereket akiket egy pszichopata gazdatest épphogy huszonévesen hajléktalanszállókra száműzött gondoskodás és törődés helyett. És láttam embereket valóban a halál, a fizikai megsemmisülés torkából kifele integetni lelkesen. Embereket akiknek tized ennyi esélye vagy választása sem volt, és lehet, hogy nem is lesz soha. Elégedett vagyok, és persze elégedetlen is ugyanúgy. Mert mindenki többet szeretett volna, még az is akinek nálam jóval több jutott. Nem ismerek olyat aki ne lenne egy kicsit vagy esetleg nagyon csalódott amikor summázza az életét és legfőképp a jelenét, így harminc fölött. Ha jól emlékszem Joubert mondta, hogy a legtöbb ember, ha előre közölnék vele mennyire lesz eredményes vagyis inkább eredménytelen az önmagával és a körülményekkel folytatott harcban, neki sem állna megvívni ezt a harcot hanem egyszerűen fejbe lőné magát mondjuk. Mert mindenki hatalmas igényekkel vág neki az útnak, és mire megérkezik azon kapja magát, hogy ezeket az igényeket többségében kénytelen volt elhullajtani útközben, és kénytelen megbarátkozni azzal a kevéssel ami esetleg mégis megmaradt, vagy amit a számára oly értékes poggyász helyett egyszerűen a kezébe nyomtak. Amit az én kezembe nyomtak nem csillog túl fényesen, de más talán álmodni sem merne erről vagy ennyiről sem.

Visszatérve a megválaszoltnak tűnő kérdésre, sajnos tényleg úgy érzem most vagyok életem során legközelebb a realitásokhoz. Ez egyrészről persze nagyon lehangoló, másrészről legalább ugyanennyire megnyugtató. És őszintén szeretném ha holnap vagy holnapután nem kéne újra feltennem magamnak ezt a kérdést, és elkezdeni újra ezt a kibaszott őrjítő vívódást. Nyugalomra vágyom, és hülyét sem szeretnék csinálni magamból ismét ha nem muszáj. És persze jó volna a jövőbeni esetleges elkerülhető csalódások helyett is valami egészen mást gyűjtögetni ezentúl. Az pedig már egy sokadik fontos lépés volna, hogy ne érezzem magam kellemetlenül olyan dolgok miatt amikről egész egyszerűen tényleg nem tehetek, ettől viszont még kifejezhetetlenül távol vagyok. Mint ahogyan attól is, hogy sikerrel változtassak azokon a dolgokon amik irányítása és alakítása még legalább valamennyire a kezemben van, és amik miatt meg teljes joggal érzem magam kellemetlenül. Meglátjuk, hogy mire lesz elég az a nem kifejezetten sok energia vagy úgymond életerő amit ilyen körülmények között helyenként még fel tudok szippantani. Csak a kínzó kérdésekre legyen mindig egy válasz, vagy legalább egy kérdés.


PhilC

heimweh. írta:

értetlenül állok a dolog előtt, mert azon túl, hogy egy része tényleg több mint fátyolos, ahogyan általában, elég sok konkrétum is szerepel benne. elképzelésem sincsen, hogyan és miként írhatnám le ennél világosabban az anyagi helyzetet, és annak kilátástalanságát, illetve az ebből fakadó bezártságot például. azt, hogy hiányérzeted van, megértem, azt, hogy egyáltalán semmi információt nem sikerült kinyerni ebből a szövegből, azt legkevésbé sem. a teljes kép megteremtéséhez meg egy komplett könyvet kéne írnom, esetleg kettőt, vagy hármat, szóval az egy másik műfaj. ami pedig az írásmódot illeti, ezt nem kellett kifejleszteni, én így tudok írni ha zaklatott vagyok. és akkor szoktam ide írni, vagy egyáltalán írni, esetleg beszélni ha zaklatott vagyok. ha nem vagyok zaklatott akkor ugyanis halott vagyok, másképpen fogalmazva teljesen apatikus, és nincs mit mondanom, egyáltalán. mindenképp újra kell csomagolnom a valóságot, fel kell öltöztetnem, mert meztelenül számomra elviselhetetlen. ezért vagyok költő, ebből a kényszerből adódóan, és éppen ezért csinálom olyan jól, mert ez egy nem munka, vagy egy szakma, hanem reflex és szükségszerűség, a túlélésem záloga.

Szia, nem azt mondtam, hogy semmit nem tudtam meg rólad, csak azt, hogy "gyakorlatilag semmit". Igen, az nekem is lejött, hogy nehéz anyagi helyzetben vagy. Én ezt úgy értelmezem, hogy amiatt vagy nehéz anyagi helyzetben, mert úgy érzed, semmi olyan típusú munkát nem kínál a számodra a piac, amely passzolna a te karakteredhez. Igen, ez így nehéz helyzet, valóban, viszont ha nem fejted ki részletesebben, miért nem passzolnak szerinted hozzád a kínált pozíciók, akkor tényleg csak megérteni tudlak - segíteni, akár legalább csak új szempontok megvilágításában, egyáltalán nem tudok.

Azt is hiányoltam, hogy a nehéz anyagi helyzeteden túl viszont tényleg nem tudtam kibogózni egyéb infót rólad a szövegből. Tehát nem ismerem pl. a családi helyzeted (bár a betegségedből kiindulva valszeg ugyanolyan szar, mint nekem) stb. Őszintén szólva még annyit se tudok rólad, hogy hány éves vagy, csak annyit, hogy elmúltál 30.


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

PhilC írta:

Hát, az, hogy akkor, amikor ezt a bejegyzést írtad, nyugalomra törekedtél, az azért is dicséretes, mert láthatóan most nem törekszel rá. (De vágom, az ilyen jellegű törekvések meg ellentörekvések nálam is így váltani szokták egymást.)

Egyébként meg: köszönöm, hogy belinkelted, de szerintem nem ez a bejegyzés adja meg majd a kulcsot ahhoz, hogy megismerhesselek (úgyhogy rá fogok majd nézni más régebbi blogbejegyzésedre is). Végigolvastam, jó hosszú volt, nekem is a szemem kifolyt a végére, de arra kellett, hogy jussak végül, hogy valahogy kifejlesztettél egy olyan írásmódot, amelyben a feszültségedet ugyan kivezetheted magadból, de nem árulsz el magadról gyakorlatilag semmit sem. Még annyit se tudtam meg, hogy mi az a kérdés, amin többé nem kell gyötrődnöd. (De az is lehet, hogy csak kurvára fél négy van, és ha holnap újraolvasom, mégiscsak meg fogom találni a varázsmondatot, ami legalább ezt a kérdést kifejti.) Most egyelőre csak annyit tudtam meg ebből a bejegyzésből, amit már eddig is tudtam: hogy kurvára nem szereted kiadni magadat.

értetlenül állok a dolog előtt, mert azon túl, hogy egy része tényleg több mint fátyolos, ahogyan általában, elég sok konkrétum is szerepel benne. elképzelésem sincsen, hogyan és miként írhatnám le ennél világosabban az anyagi helyzetet, és annak kilátástalanságát, illetve az ebből fakadó bezártságot például. azt, hogy hiányérzeted van, megértem, azt, hogy egyáltalán semmi információt nem sikerült kinyerni ebből a szövegből, azt legkevésbé sem. a teljes kép megteremtéséhez meg egy komplett könyvet kéne írnom, esetleg kettőt, vagy hármat, szóval az egy másik műfaj. ami pedig az írásmódot illeti, ezt nem kellett kifejleszteni, én így tudok írni ha zaklatott vagyok. és akkor szoktam ide írni, vagy egyáltalán írni, esetleg beszélni ha zaklatott vagyok. ha nem vagyok zaklatott akkor ugyanis halott vagyok, másképpen fogalmazva teljesen apatikus, és nincs mit mondanom, egyáltalán. mindenképp újra kell csomagolnom a valóságot, fel kell öltöztetnem, mert meztelenül számomra elviselhetetlen. ezért vagyok költő, ebből a kényszerből adódóan, és éppen ezért csinálom olyan jól, mert ez egy nem munka, vagy egy szakma, hanem reflex és szükségszerűség, a túlélésem záloga.


PhilC

Hát, az, hogy akkor, amikor ezt a bejegyzést írtad, nyugalomra törekedtél, az azért is dicséretes, mert láthatóan most nem törekszel rá. (De vágom, az ilyen jellegű törekvések meg ellentörekvések nálam is így váltani szokták egymást.)

Egyébként meg: köszönöm, hogy belinkelted, de szerintem nem ez a bejegyzés adja meg majd a kulcsot ahhoz, hogy megismerhesselek (úgyhogy rá fogok majd nézni más régebbi blogbejegyzésedre is). Végigolvastam, jó hosszú volt, nekem is a szemem kifolyt a végére, de arra kellett, hogy jussak végül, hogy valahogy kifejlesztettél egy olyan írásmódot, amelyben a feszültségedet ugyan kivezetheted magadból, de nem árulsz el magadról gyakorlatilag semmit sem. Még annyit se tudtam meg, hogy mi az a kérdés, amin többé nem kell gyötrődnöd. (De az is lehet, hogy csak kurvára fél négy van, és ha holnap újraolvasom, mégiscsak meg fogom találni a varázsmondatot, ami legalább ezt a kérdést kifejti.) Most egyelőre csak annyit tudtam meg ebből a bejegyzésből, amit már eddig is tudtam: hogy kurvára nem szereted kiadni magadat.


3
Offline
Csatlakozott: 2017 már 31

Örülök, h megtörtént ez a lépés az életedben és most máshogy szar. 


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

köszi a kedves szavakat holdfény! smiley az én szemem (meg az agyam is) lestrapálódott rendesen mire megírtam... a megnyílás nem tudom ennyi idő alatt mennyire sikerült, nekem azért van hiányérzetem bőven ezzel kapcsolatban (is), de azt hiszem jelen helyzetben ez a maximum amit produkálni tudok. nagyon sok mindent már nem szeretnék azt hiszem, de remélem legalább azt a keveset amit mégis, azt sikerül megtartanom vagy elérnem. a nyugalom legyen velem, ez a lényeg! 


Offline
Csatlakozott: 2016 feb 8

Szia kedves heimweh!

Hű ez nagyon reális írás, jól átlátod a dolgaid. Bár mire elolvastam összefolyt a szemem. Smile

Emlékszem mikor csatlakoztál hozzánk, és hogy bíztattunk, egyre jobban kinyíltál az idő folyamán...hát nincs könnyű dolgod.

De azért én kívánom Neked, hogy elérd amit szeretnél. Az nagyon jó hogy a nyugalmad meg tudod őrizni.

Puszi ölelés.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen