Vajon kiáltanék?

dobozkapitany képe

Valaha egyszer még ott álltam az ajtó előtt. Valaha egyszer úgy láttam, csak egy kis ajtó. Fából. Gyönyörű hímzéssel. Címe, megnevezése nem volt. Álltunk mi ketten a semmiben. Az ajtó és én. Körülöttünk semmi. Se fény, se sötétség. Se homály, se tisztaság. Kislány vagyok. Mégis a kilincs ott van az orrom előtt. A betűk biztosan álltak akkor még, s nagyok voltak. Dúsak, kerekdedek majd kicsattanva az erőtől, mi az írójuktól származott. Bohóka élmények, de hisz igen.. még csak gyerek vagyok. Szidtak már akkor is, de felálltam újra, s újra. Magamtól. Hisz régóta egyedül vagyok.. De nem érdekelt. S most szinte teljesen ugyan ott vagyok. De felnőttem. Most már majdhogynem élnem kéne, s mégsem tudok. Az ajtó és én. Még mindig ott vagyok. De talán sokáig vártam.. Az ajtó egyre nagyobb, s nagyobb. Ugyan ott van, de én hozzá képest kicsi vagyok. A kilincset már nem látom, a küszöb alatt hely nincs. Az ajtó fából acéllá változott. Reménytelen. Most már késő. Magamra nézek. Apró vagyok. Erőtlen. Karjaim piszkafának se jók. S mérhetetlenül magányos vagyok. A környezet ugyan az. Se fény, se árnyék, de mintha valahogy most hűvösebb lenne. Boldogtalan vagyok. A betűk összementek. Olyan aprók, hogy már szinte olvashatatlanok. Soványak, s elterülnek, mélyre húznak, összenyomódnak a súly alatt. A súly alatt melynek neve teher. Pedig régen.. Nagyok s erősek voltatok. Hát igen. Itt vagyok. Sírnék. Nemis. Üvöltenék, de már a saját hangomtól is idegen vagyok. Kezdetben megtettem, de akkor sem hallgattatok. Azt mondtátok csak szimulálok figyelemre vágyom. De mondjátok? Egy gyermek hogy szóljon, hogyha figyelemért áhítoz? Mert akkor már csak ez maradt. A sírás. Mégsem hiszem, hogy szántatok. Tudod Drága Édesanyám. Valójában mérges vagyok.. Miért kellett világra hoznotok? Itt minden oly sivár, s reménytelen.. Nem látok kiutat. Miért törjem magam, ha már csak én maradtam? Borzasztóan magányos vagyok. Újra itthon. Szellemek között. Minden hétvégén. Minden szombaton. Minden vasárnap, s péntek este a pokolban vagyok. Megégnék én, de félek, maradandóan rothadok. Sajnálom. De képtelen vagyok.. Szerettem, éltem, tettem, akartam, öleltem, reméltem, vágytam, kívántam, borzongtam, lelkesedtem.. S most, mikor ezek legfőbb tulajdonságaim kelljenek, hogy legyenek ellentéte zajlik velem. De persze. Tudom. Csak egy rohadt senki vagyok. Egy veszett ügy. Nyafogós gyerek, kinek be nem áll a szája, ha a szart kell hányni. De hát igen. Tulajdonképpen sajnos ez én vagyok. Csalódás? Sajnálsz? Ugyan minek? Csak útszéli szemét vagyok. Jó az nekem. Nem bánom. De mond, onnan lentről vajon ha kiáltok tényleg úgy gondolod, hogy meghallanátok? 

Megosztás Viberen