Függőség-függetlenség kérdéskör

csem képe

Ide kéne valami bevezetőt írni, de nem megy. Pedig amúgy mindenki azt mondja, milyen jól írok, de hát már kiszállt belőlem a tehetség, meg a minden. Fú, na ez egy szép, költői bevezetés volt, vagyis valami olyasmi. De most nem is a hervasztó gondolataimról szeretnék írni, hanem arról, hogy én alapvetően egy túlvédő családból jöttem (mármint nem volt alapból túlvédő, csak azért lett az, mert én testi fogyatékossággal születtem), ezért ugye az önállóságom eléggé alacsony támogatottságúra sikeredett. Nem arról van szó, hogy tiltottak volna, vagy ilyesmi, csak valahogy az jött ki a dolgok végén, amikor elkezdtem ténylegesen rájönni az önállótlanság hátrányaira (ez mostanában következett be), hogy hát én nem vagyok hajlandó segíteni a házimunkában stb. stb., meg hogy én nem akarok önállósodni! No comment. 1. Évekig nekem az önállóság, mint opció, eszembe se jutott: tehát hogyha megkérdezték volna, hogy élek majd meg felnőtt koromban egyedül, halovány lila gőzöm se lett volna róla (most sincs!), méghozzá azért, mert az önállóság szót ismertem, de úgy ténylegesen fölfogni azt, ha nincs, mivel jár, az nem volt meg (kinyiffanok az első napon egyedül, mert még a postára se tudok elmenni, a pékség az meg luxus). Jó, most ezt kicsit eltúloztam, de értitek. Megjegyzés: Ja, jó, bocsi, nem túloztam el, egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy ez tényleg így lenne. Amúgy képes lennék én testi fogyatékosságom ellenére önállóan működni, tehát nem itt van a bibi. 2. Amikor például én eldöntöttem, hogy önálló leszek még abban az időszakban, amikor kb. azt se tudtam, mivel járna, ha nem lennék az, akkor: na, ez úgy történt, hogy kint voltam az udvarnál, és ugye havazott, és valamibe bevágtam a fejemet, vérzett is na mindegy, de anyámnak a reakciója az egyenlő túlaggódás és túlreagálás, ami lehetetlenné tette az érzelemmentes önállóságfejlesztést, mert azonnal előjöttek az érzelmek (utálom őket!), amelyek kudarcba fullasztották ez irányú önállóság-kezdeményemet, illetve anyám azt mondta, nem tudtam volna ezt a dolgot megcsinálni, de ilyen normál, tehát nem lecseszős hangon, mint aki tényleg csak jót akar (fú, de utálom ezt a szót, mert anyám, ha nem tehet jót, és ebben megakadályozzák (ami szerinte jó, mert ő nagyon társadalomnak megfelelni akaró emberke), akkor ő kb. őrjöng!). Ez csak egy példa volt. Meg anyám folyton azzal izélt (a mai napig néha-néha), hogy segítsek neki, de amikor bezzeg én felajánlom egy másik alkalommal, akkor meg pont, valahogy, fú de érdekes, nem kell. Meg ide jön még nemcsak a fizikai túlélésem szempontjából értendő függőségem úgymond, hanem a bizonyos családon kívüli személyközi kapcsolatokban megnyilvánuló érzelmi függőségem is, amelyre egyáltalán nem vagyok büszke. Kéne valami személyiségalakító vagy személyiségformáló programot hirdetni, ahol mindenki olyanra programozhatná a személyiségét, amilyenre akarja, és akkor már sokkal elégedettebb lennék magammal. Most ezt úgymond családon kívüli gondolatként írom - végszóként: egyébként szerintem sokkal jobb egy társfüggőnek, mert az gondoskodik másokról, és aki meg olyan, hogy gondoskodni kell róla, azaz aki pl. ezt szeretné és vagy erre vágyik, az meg sokkal kiszolgáltatottabb, olyan értelemben, hogy aki gondoz másokat, mondhatja azt indulatból, hogy akkor nem gondozlak, de akit gondoznak, az ezt nem teheti meg, hogy kb. eltaszítja magától azt, aki gondoskodik róla.


Offline
Csatlakozott: 2020 már 7

Mondták, hogy az ellen van. 
Igazából a kosztól félek: például, ha hozzáérnek (ez rám is vonatkozik) koszos (mondjuk csipszes) kézzel például a számítógépemhez, asztalomhoz, leülnek a székemre úgy, hogy az illető (vagy én) még nem fürdött le (mert épp most jött haza), hozzáér a telefonomhoz (de akár én is) valaki úgy, hogy épp most szállt le a buszról vagy akármi. 
Ha hazaérek, akkor lefürdök, még akkor is, ha utána mégegyszer el kell mennem hazulról (kivétel, ha eszek és utána rögtön kell elmenni), mert addig nem ülök se számítógéphez, se semmi egyébhez (az evés kivétel, de akkor inkább nem a saját külön székemre ülök a konyhában).
 


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Segítőkutya nem jön szóba?


Offline
Csatlakozott: 2018 okt 16

És miből derült ki, hogy a házimunkaterápia a tisztasági kényszer ellen történő ötlet? Régebben is volt már, hogy piszkáltak ez miatt? Konkrét kórokozótól félsz, vagy általánosságban "a" fertőzéstől?


3
Offline
Csatlakozott: 2020 már 7
Nos, a helyváltoztatás ügye megoldható lenne: tehát, ha megtanulnám az útvonalat, OKé. Fogalmam sincs, anyám milyen házimunkára gondolhatott, talán teregetés, ilyesmi: azt próbáltuk, nem is volt vele semmi gond, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy munkaterápia, amit anyám a kényszerem ellen talált ki. Nem, a kényszerem nem a munkakerülés Laughing out loud, hanem az, hogyha szabadtéren vagyok, utána mindig lefürdök. Vagyis igazából tisztasági ilyen kézmosási kényszer. Igazából az egyetlen, amiben jó vagyok, és még büszke is vagyok rá, az a mosogatás. Bakker, mosogatónak kéne mennem valami konyhára. Fú de gáz. Mármint amiben önállósági szempontból jó vagyok. Egy mikrós teát is össze tudnék dobni mondjuk.

Offline
Csatlakozott: 2018 okt 16

Mit tudsz / nem tudsz megcsinálni? Gondolom a helyváltoztatás korlátozva van, olvasva a pékség elérhetetlenségét. És mit takar a házimunka, amiben segítened kellene?

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen