Mostanában

csaken képe

Újra itt vagyok és ez ugye nem arra utal, hogy minden szép és jó.

Most úgy érzem magam, mintha atomrobbanások sorozatát éltem volna túl és bóklászok a romokom és próbálom összerakni, hogy mi van körülöttem és velem.

Az első robbanás az volt, hogy elvesztettem egy számomra nagyon régóta fontos embert. Nem halt meg, csak úgy alakultak a körülményei, hogy én már nem férek bele az életébe.

A második robbanást álompasi okozta, aki minden indoklás nélkül úgy döntött, hogy többé nem tart igényt rám. Nem vagyok naiv, világos, hogy talált valakit, aki olyan fontos neki, hogy nem veszélyezteti a kapcsolatát velem.

A harmadik robbanás volt a legfájóbb, amikor elveszítettem az imádott munkámat. Ez leírhatatlan mélység volt. Az első reakcióm az volt, hogy lendületből frissítettem az önéletrajzomat aztán leültem sírni. Ebből az lett, hogy két hétig pizsamában ültem otthon és vagy bőgtem vagy csak néztem ki az ablakon. Néhány nap után már nem bírtam többet sírni, mert annyira bedagadtak a szemeim, hogy alig láttam. Napokig tartott, mire rendesen ki tudtam nyitni a szemeimet.

Két hét után eljutottam odáig, hogy el is küldtem az önéletrajzomat. Addig képtelen voltam rákattintani a küldés gombra. És jöttek az interjúk. Amiben mindig jó voltam, de amit ekkor műveltem, arra nehéz szavakat találni. Sokat foglalkoztam a témával és nagyon büszke vagyok arra, hogy mennyire ügyesen ötvözöm az őszinteséget a hr portálok összes tanácsával. Most is szépen felkészültem, mint mindig. Minden publikus infót tudtam a cégekről, szépen felöltöztem, ledaráltam angolul és németül az önéletrajzomat, kidolgoztam a kérdéseimet és zsigerből hoztam a tökéletes metakommunikációt. És az első interjún elsírtam magam. És sírva kifejtettem, hogy nem akarok itt dolgozni és a régi munkámat akarom, mert én oda tartozom és ott a helyem.

A második interjúmra összekaptam magam, itt mondta az ügyvezető, hogy fasza vagyok, de ő alacsonyabb pozira keres embert, mint ami számomra érdekes, de király vagyok, átdobja az önéletrajzomat egy barátjának. A barát másnap hívott, felvett.

És itt a negyedik csapás. Két szinttel vagyok feljebb mint valaha és olyan szinten szorongok a feladataimtól, hogy szétestem. Én új vagyok, ami nem jó. De a feladataim is újak, senki nem tud segíteni, mindent nekem kell kitalálnom. Semmi kapaszkodó nincs. Van viszont egyre több beosztottam, akiknek játszanom kell a kibaszott magabiztos főnököt, különben kifúrnak. Eddig csak azért nem tették, mert egymás fúrásával voltak elfoglalva. Egy lány volt, aki kiejtette a száján, hogy valamit nekem kéne tudnom, őt a főnököm a megkérdezésem nélkül kirúgta. Nem akar széthúzást, csapatjátékosok kellenek. Én soha nem akartam beosztottakat, gyűlölöm a szitut. Nem akarok emberek problémáival meg személyiségeivel foglalkozni. Szakmai kérdésekben szívesen segítek ha tudok, ha meg nem, akkor utánajárok vagy együtt gondolkodok. De nem érdekel, hogy ki hányra jár be, megcsinálja-e a dolgát vagy sem stb.. A főnököm szerint nem vagyok elég kemény a beosztottakkal és folyton fedezem őket, a beosztottak szerint meg egy felkapaszkodott senki vagyok. Ha a "beosztottak" elcsesznek valamit, akkor kijavítom és diszkréten szólók nekik, hogy legközelebb máshogy csinálják, ők meg hisztiznek a főnöknek, hogy magukra hagytam őket ha lemegyek cigizni. Mindezt úgy, hogy ők a legegyszerűbb feladatokat kapják, amiket én szívesen csinálnék, de helyette minden nap fel kell találnom a spanyol viaszt. Utálom őket.

Ebből az egészből az lett, hogy szorongok. Az indokoltnál is jobban. Elveszett vagyok és rettegek az emberektől. Utálom meghallani a nevem. Gyűlölöm ha csöng a telefonom. A legártatlanabb interakcióban is azt érzem, hogy döntéseket kell hoznom, amit nem akarok. De annyira nem, hogy nem akarom hogy bárki hozzám szóljon. Se a főnököm, se a barátaim, se egy pincér, senki. Egyedül szeretnék lenni egy tökéletesen ingerszegény környezetben. Se könyv, se film, se zene, csak ülni és nagyon egyszerű dolgokon gondolkodni.


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Egy percig se gondold, hogy mások problémái... A betegség szintű probléma mindig az, amikor úgy érzed, nagyon nehéz úrrá lenned a helyzeten vagy kibírnod, és ettől fel akarod adni -- én legalábbis így definiálnám a saját problémáimat. 

A főnök jó arcnak tűnik az elmondásodból. Nem vagyok egy szervezetfejlesztő coach, de ha úgy nézed a dolgot, hogy el kell végezni a munkát minél jobban, és ehhez mindannyiótokra szükség van, talán nem zavarnak be annyira a beosztottaid (vélt) személyes érzései.

Szerintem elsőre mindenki (pláne Magyarországon mindenki) berzenkedik egy új főnök ellen. Ki kell alakulnia a közös hangnak és a bizalomnak.


Offline
Csatlakozott: 2011 máj 16

Kormoskandúr esete a legdurvább (és legaktuálisabb) rémálmom. Nagyon félek attól a helyzettől, amikor a környezetem is rájön, hogy ez nem én vagyok. Annyira, hogy nagyon elfojtotom. Ha teret engedek ennek a félelemnek, akkor ledarál.

Volt egy rémisztő, de fontos beszélgetésem a főnökömmel. Teljesen reálisan felvázolta a hibáimat és utána kifejtette, hogy milyen jó, hogy ilyen önkritikusan állok saját magamhoz. Tökéletesen őszintén megbeszéltük, hogy megfordult a fejében hogy kirúgjon, én meg teljesen jogosan szorongtam a hibáim lehetséges következményeitől. Hosszú és meglepően mély beszélgetés volt, amiben megmagyarázta, hogy azért lehetek még itt, mert azonnal beláttam a hibáimat és látta, hogy engem jobban bánt mint őt. Ez nagyon tetszett. És utána felvázolta, hogy milyen birodalmat épít alám és hogy ettől hogyan fog változni a munkaköröm és a személyiségem és itt majdnem elsírtam magam. A szakmai munkát (amit imádok és tudok is valamennyire) ki kell adnom a beosztottaknak, én meg csak koordinálok. Olyanokat kell vezetnem,akiket szakmailag jobbnak tartok magamnál, ami rettenetes. A főnököm elképzelése szerint III. Richárd leszek egy méltóságos díva külsőségeivel. És az igazán rémisztő az, hogy tudom, hogy van erre hajlamom. De én a legjobb akarok lenni, aki segít és megold, nem a senki, aki dirigál.

A cégnél rajtam kívűl csak a főnököm cigizik és őszintén szólva ő az egyetlen, akiben minimálisan bízom. Gondolom ez az átváltozás első lépése. A főnököm bíztat, hogy adjam ki az egyszerűbb feladatokat (és foglalkozzak helyettük a megcsinálhatatlanokkal), a többiek meg a hajcsárt látják bennem, aki azt képzeli, hogy extra feladatokat oszthat nekik. Ráadásul a főnököm mindent megtesz, hogy a többiek utáljanak.

Köszönöm a kérdést, az is rengeteget számít, hogy itt vagytok és tökéletesen őszinte lehetek veletek. Tudom, hogy vannak itt olyanok, akiknek sokkal rosszabb most az élete, mint amilyennek az enyém tűnik és biztos, hogy irritálóan hatnak rájuk a probémáim. Teljesen megértem. De ma a villamosmegállóban nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy inkább a sínekre kéne ugranom, mintsem felszállni vagy hazamenni. Őszintén vonzóbb volt, csak a félelem tartott vissza. És holnap újra ott leszek a megállóban.

Ez nem egy béna cry for help, nem hiszem, hogy lenne bátorságom komolyabb kárt tenni magamban. Úgy tekintek a búrára, mint valami gyóntatófülkére, ahol kiönthetem a lelkem. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvas és hozzászól. Nagyon jó kitárulkozni és azt látni, hogy vannak néhányan, akik minden érdek nélkül figyelnek. Nem akarok patetikus lenni, de tényleg sokat jelent és nagyon köszönöm.


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

kormoskandur, ez nagyon rosszul hangzik :-( 

Azóta nem is dolgozol?

Elég későn jöttem rá az életemben, hogy nem vagyok jó vezető, csak olyan helyzetben működöm, ahol a csapatom pont olyan lelkes, mint én... Ha fegyelmezni kell vagy számonkérni, akkor béna vagyok. Egyelőre elfogadtam, hogy ez van, de nem látom reménytelennek, hogy megtanulja az ember kezelni ezeket a helyzeteket, elsajátítja a megfelelő technikákat, anélkül, hogy a személyiségét felőrölné vele. Tévedek szerintetek?


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Tudunk valamiben segíteni? Nagyon drukkolok érted/neked! Emlékszem, nekem is volt olyan munkahelyem/munkahelyi helyzetem, ahol állandó szorongással küzködtem. Egy ilyen átmenet önmagában nagyon megterhelő lehet. Nincs valaki, aki lejár veled cigizni?


Offline
Csatlakozott: 2011 máj 16

Nagyon félek. Nagyon nem ebbe az irányba akartam menni. Szakmailag igen, de pozícióban nagyon nem. Vagy sima senior lennék vagy leginkább tanácsadó. De mindenképp beosztottak nélkül. Úgy érzem magam, mint egy kifejlett, érett házimacska, akinek egy falka kamasz oroszlánt kell vezetnie. És ettől még házimacskának is esetlen és béna vagyok, mint egy újszülött.

Rémisztő, hogy ez az egész hova vezethet. Eddig magabiztos voltam, ez nem tűnhet el. Az benne van, hogy új helyzetekben megszeppenek, de az, hogy minden ami eddig voltam eltűnik, az túlzás. Hova tűnik mindaz, amit eddig összekapartam? Ki vette el és hova tette? És hogyan kaphatom vissza?

Annyira azért nem vagyok giga vezető atyaúristen. Csak jókor kerültem egy lefelé bővülő csoport élére. Ez a filmekben happy end szokott lenni, de életben rettenetes. Van néhány barátom hasonló pozícióban, mind gyűlöli.


Offline
Csatlakozott: 2014 jan 22

ismerős a helyzet.

én kb. 16 évnyi ezirányú munka után a SA zavar úgy ledarált, hogy félév után már rokko nyugdíjas lettem

senki ne akarjon képességeihez mérten erősebb elvárásokkal multinacionális cégnél embereket vezetni

 


Offline
Csatlakozott: 2010 aug 10

Érdekes egy olyan világról olvasni, ahová nekem esélyem sincs eljutni. Mintha valami dokumentumcsatorna egy adását látnám. De a legutolsó bekezdéseddel nagyon is tudok azonosulni. Legalább ennyi közös bennünk.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen