Anyakrízis

CsakEgyValaki képe

Fogalmam sincs, hogy adjak ki úgy dolgokat magamból, hogy ne mondjak el mindent, de közben a lényeg lejöjjön nektek. És, hogy miért nem mondok el mindent? Nos azért, mert sajnos tapasztaltam olyat, hogy itt sem olyan jó kiadni mindent. Gyakorlatilag, már sehol nem érzem magam biztonságban, sehol nem érezhetem önmagamnak magam... Na de nem ez a lényeg most.

Itt állok megint egy jó pár krízishelyzet és döntés előtt. Mindegy, ebbe mélyen nem akarok belemenni a fent említett dolgok miatt. Akit igazán érdekel, az úgy is megkérdezi, akit igazán közelengedtem, annak úgyis elmondom.

És ilyenkor mint mindig, szinte ösztönösen elindul az érzés. Hol van anya? Miért nem önthetem ki neki, hogy megnyugodjak? Miért nem kérhetek tőle tanácsot? Szóval elindul a szokásos hisztim, hogy mennyire igazságtalan az élet... stb. Mikor anyára gondolok, képes vagyok őt végtelen magasságokba emelni. Hogy hogy kell ezt érteni? Például a következő mondatok indulnak el a fejemben: "Ha anya itt lenne, ő meg tudná mondani merre menjek, melyik a jó irány. Ő tuti tudná a megoldást. Ha anya itt lenne, ő biztosan meg tudna nyugtatni. Ha anya itt lenne, ő tudná kezelni apát vagy a tesóimat és nem lenne feszültség." És akik ismernek, tudják, hogy hány ezer és ezer verziója létezhet ezeknek a mondatoknak. Mintha ő tényleg tökéletesen tudna mindent.

És igen, a mostani szituációimban is automatikusan elindultak ezek a mondatok. De most valami más is átfutott az agyamon. Pontosabban 2. dolog:

1.) Vajon anya tényleg ilyen mindentudó, szent, tökéletes ember volt, mint amilyennek fejben beállítom? Vajon tényleg tudná mindenre a választ? Rá kellett jöjjek, hogy nem. Sőt... ha hajlandó vagyok pontosabban visszaemlékezni dolgokra, rá kell jöjjek, hogy igenis vele sem értettem mindenben egyet, főleg a tinédzser évek alatt. Igenis, volt hogy veszekedtünk, volt hogy megbántottam, volt, hogy napokig durcában voltunk. Szóval lehet most se tudna segíteni, lehet most se értene egyet velem. Lehet, ha tanácsot adna, nem válna be. Mert ha élne, ő is csak egy ember lenne. Ember tele hibákkal a jó tulajdonságai mellett. És ez persze most nem azt jelenti, hogy nem szerettem vagy, hogy nem hiányzik. Jó lenne, ha itt lenne, de nem elsősorban azért, hogy helyettem hozzon döntéseket vagy mondja meg, hogy jobbra vagy balra. És itt jön be a 2.:

2.) Az én életemet nekem kell élni. Ha anya élne nem támaszkodhatnék rá, hogy helyettem hozzon döntéseket és mindig mondja meg, hogy mit tegyek. Az vele szemben sem lenne fair, mert akkor egy hibás lépésnél mindig őt hibáztatnám és önmagammal szemben sem lenne fair, mert a döntéseinknek mindig következménye van. A következményekkel pedig (akár jók, akár rosszak) mindig nekem kell együtt élnem. Hogy tanulnék meg felnőttként élni, gondolkodni stb., ha sosem kezdenék bele saját döntéseket hozni, saját magam bőrén megtapasztalni, hogy egy út jó-e vagy rossz-e nekem. Nem lenne jó, ha továbbra is gyerekként próbálnék meg gondolkozni és várni az anyai irányítást egy olyan személytől, aki már nincs. És nem lenne jó a hiányán túlzottan keseregni, túlzottan önsajnálatba esni, túlzottan igazságtalannak vélni a helyzetet és hisztizni ezen akár csak fejben.

Megpróbálom az elmélkedésem tanulságát úgy levonni, hogy az ne csak nekem legyen hasznos. Valahogy úgy akarom nektek leírni, hogy ha szeretnétek, ti is le tudjátok a lényeget vetítetni a saját életetekre:
- Saját döntéseket kell hozni az életben mindenkinek. Az életed a tied. Magadnak kell kiharcolni azt, ami neked jó. Meg kell érte dolgozni, küzdeni, irányítani. És persze, ez nem azt jelenti, hogy nem fogadhatunk el tanácsokat, nem élhetünk meg közösen döntéseket másokkal, néha nem támaszkodhatunk a másikra. Mert akkor például egy szimpla család vagy házasság sem tudna működni. De ne várjuk el senki mástól, hogy ő majd kézbe veszi helyettünk az életünket.
- Vannak (és lesznek is) emberek az életünkben, akik elmennek. Akár akarjuk, akár nem. Nem feltétlenül kell a halálra gondolni, és nem is arról van szó, hogy nem lehet szépen és örömmel gondolni egy-egy közös emlékre és élményre; a boldog pillanatokra. Viszont néha egy-egy ember hiánya képes őt a végtelen magasságokba emelni, mint az én esetem is mutatja. És ebbe a hibába nem szabad beleesni. A lényeg, amire koncentrálnunk kell, azok az emberek, akik mellettünk vannak a nehéz helyzeteinkben és segítenek. Persze, tudom hogy ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani. Néha könnyebb a földön ülve sírni a nyomorunkon. De röviden megfogalmazva talán, amit sosem szabadna elfelejteni: Emlékezzünk azokra, akik elmentek és szeressük azokat, akik még itt vannak.  Addig szeressük őket, amíg ők még velünk vannak.


Offline
Csatlakozott: 2019 jan 4

Azért az nem rossz, hogy volt egy olyan anyukád, akire úgy érzed, számíthatnál, ha még lenne. Én ezt úgy értelmezem, hogy a kamaszkori dacoskodások ellenére, azért ő ott volt neked és szeretett. Persze még nem olvastam el más bejegyzéseidet, remélem, nem tévedek. Nyilván az idealizálás nem célravezető taktika a felnőtt életben, de ebbe szerintem sokan belefutnak, nem csak a halottaikat illetően.

És most a saját családommal szembeni ellenérzéseim felett érzett bűntudatom jócskán mélyült. 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen