Miért történik velem újra és újra ugyanez?

CsakEgyValaki képe

Miért történik velem újra és újra ugyanez? Miért? Elindul a gondolat. Az a negatív féle. Egy rossz gondolat. Egy apróság. Amit aztán tovább gondolok. Mi történik pontosan? Azt már én magam sem tudom. Mit érzek? Azt, hogy egy tönkrement, semmire sem jó, mindenkinek csalódást okozó, semmi vagyok. Megbántom azokat, akiket szeretek. Mivel? A szenvedésemmel. Talán csak arra lenne szükségem, hogy meghallgassanak, hogy kibőgjem magam, hogy valaki megöleljen és azt mondja: minden rendben lesz. De sosem így történik... Mikor eljutok a sírás fázisba, gyakorlatilag eltaszítanak maguktól az emberek. Azok is, akik szeretnek. Azt mondják: beteg vagy. Menj orvoshoz. Nem akarnak törődni velem... Bár... mi számít törődésnek egyáltalán?! Mégis azt érzem ezt mondják magukban: már megint kezdi, már megint bőg, miért nem fogja már be, azt hiszi, hogy csak neki nehéz az élet?! Tudatosítanom kell magamban, hogy a gondolataim és az érzéseim tartsam meg magamnak. De akkor meg kérdőn néznek: Mi a baj? Miért sírsz? Érdekes... a válasz már nem érdekli őket.

Ma el akartam menni itthonról reggel. Elkezdtem készülődni. De a gondolatok nem hagytak nyugtot, felzaklattak és elindult egy beszélgetés "B"-vel. Miután zokogva öntöttem magamból a mélyebbnél mélyebb érzéseket a következő mondat fogadott: Keresünk neked egy pszichológust. Mert akármennyire is, de én ezt már nem bírom tovább cipelni. Jogos. Senki nem bírja elviselni, ha folyton csak nyüglődnek mellette. Meg tudom érteni. De közben azt éreztem: Ez az! Tolj el te is magadtól. Te, aki talán a legtöbbet jelented nekem, lökj oda,egy orvoshoz mondván, hogy meghibbantam. Kimentem. Sírtam. Egyre jobban. De csak halkan, meg ne hallja. Bár... úgyis tudta. Elkezdtem mondogatni magamnak: Fogd be a szád! Ne beszélj! Hátha végre felfogja az agyam, hogy be kell kussolni. De nem bírtam. Elindult. Öklendezésig ment a dolog, majd rohantam a mosdóba, mert azt hittem hányni fogok. Hányni a saját érzéseimtől. Nevetséges.... az emberek akkor hánynak, ha elrontják a gyomrukat. Na mindegy.... hányás nem jött. Nem volt mit kihányni. De nem bírtam abbahagyni az öklendezést. Csak ültem a földön a wc fölött, és kezdődött a pánikroham szerű "tünet". Karmoltam a kád szélét. Az izmaim befeszültek. Kapkodva vettem a levegőt. A szívem egyre gyorsabban ver. És ordítottam. Torkom szakadtából úgy, hogy a ház belezengett. Gratulálok magamnak! Így kell felhívni magadra a figyelmet."B" persze, hogy bejött. A következő párbeszéd zajlott le:

- Nyugalom! Vedd lassan a levegőt! Mélyen, csak be és lassan fújd ki.

(Tisztára, mintha az orvosom lenne, nem a szeretett hozzátartozóm....) Nagy nehezen lenyugodtam, de még mindig szorítottam a kád szélét. Újabb mondat érkezett tőle:

- Szedd össze magad. Lassan indulnunk kell, így nem fogsz tudni vezetni.

(Miiiiiii??????? Ez most komoly???? Komolyan azt hiszi, hogy ebben az állapotban kocsiba fogok ülni?!) Ekkor elkövettem a legnagyobb hibát és kiejtettem a számon a következő mondatot:

- Meg akartam halni. Azt vártam mikor terhelődik túl a szívem ettől az egésztől.

Megijedt. Persze, normális állapotomban én is félnék egy ordibáló pszichopatától aki a halálra vágyik. Csak ennyit mondott:

- El kell menned orvoshoz.

- Azt hiszed direkt csináltam? És mégis mit mondjak az orvosnak?! Hogy egy idegbeteg állat vagyok?!

- Jó, akkor ne fogadd el a segítséget, amit adni akarok. (És bevágta maga után a fürdőszoba ajtót)

Na most ezek után szedd össze magad, hagyd abba a sírást, töröld le a könnyeid, ülj kocsiba és indulj? Képtelenség.... az előbb akartam meghalni... most meg tegyek úgy, mintha minden rendben lenne?! Közöltem is vele pár percel később:

- Nem megyek ma sehová. Nem bírok így vezetni.

Persze, hogy nem ülne be mellém ezek után. Még mindig retteg tőlem és elhúzódik. És mit érzek én? Azt, hogy tönkrevágtam a napját.... Elrontottam mindent, mert egy fél napig nem bírtam normális maradni és nem kitörni. És ez megy hétről hétre különfélébb szituációkban.... csak egy a baj: mindegyik egyre rosszabb.


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Rendben Smile


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Rendben Smile


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

CsakEgyValaki írta:

Nem járok sehová, de a napokban fog kiderülni, hogy mikorra kapok időpontot egy dokihoz. Remélem, ha elmondom neki ezeket, ő majd a megfelelő helyre irányít.

Mesélj majd mindenképp, hogy mi volt!


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Nem járok sehová, de a napokban fog kiderülni, hogy mikorra kapok időpontot egy dokihoz. Remélem, ha elmondom neki ezeket, ő majd a megfelelő helyre irányít.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Nem szabadna hagyni, hogy ez állandósuljon, mert minél inkább hozzászoksz, annál nehezebb lesz később lebontani ezt a gyakorlatot. Úgy emlékszem, jelenleg nem jársz terápiára - tervben van, hogy elmész valahová?


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Ma is: sírás mindenféle ok nélkül --> zokogás hangosan --> kapkodom a levegőt, légszomj --> szorítok, tépek, karmolok mindent amit érek (magamat is beleértve) --> öklendezés --> hányás

És ez megy mostanában 4-5 napos szünetekkel... Lassan hozzászokom, lezajlik az egész röpke fél óra alatt...

Ma legalább az ordítás elmaradt.


Online
Csatlakozott: 2018 okt 15

Nekem egy barátnőm volt labilis, már ha nem sértődsz meg ettől a definíciótól.

Karácsonykor sírt és kiabált, hogy hagyjuk meghalni, lefeküdt az ágyra és ott bőgött (máskor is csinálta, de karácsonykor kontrasztosabb volt).

Mikor feküdtünk egymás mellett megszólalt, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha meghalna, mert akkor kereshetnék mást.

Sírt és vádaskodott elég sokszor.

Egyszer egy órát ültem a fürdőszoba ajtó mellett, és figyeltem a hangokat, hogy ha kell akkor bemenni és nyomókötés vagy fél liter tej megitatása és mentő hívás, mert beült egy kád vízbe és gyertyákkal rakta magát körbe - szerencsére csak relaxált.

Ezzel nem a hozzátartozódat akarom mentegetni vagy védeni vagy megérteni, csak eszembe jutott, hogy nekem milyen nyomorult érzés volt az, hogy nem tudok rajta segíteni. Nem orvoshoz küldeni (körbe voltunk véve amúgy is mindenféle ismerős meg rokon orvosokkal), hanem úgy viselkedni vagy olyanokat mondani, amiktől jobban lesz, vagy nyugodtabb.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Sokáig ugyanekkora hévvel fakadtam ki, mint most te, és pontosan ugyanezt a fajta reakciót kaptam. Amely reakciót elutasításnak, szeretetmegvonásnak értelmeztem, és ettől csak még rosszabbul lettem, és megkezdődött az ördögi kör.

Figyeld meg, mennyi olyan mondatot idéztél te magad is, ami mind azt bizonyítja, hogy B segíteni próbált. Igen, aztán egy ponton besokallt, és otthagyott, de előtte kérdezte, hogy mi a baj, mondta, hogy szerinte mi lenne a jó megoldás (lógus), majd mikor kimentél a mosdóba, jött utánad, továbbra is nyugtatni próbált. Aztán egy ponton, igen, besokallt, de ennek több oka is lehet: zavarba ejtette a tehetetlensége, a vigasztalása látszólagos eredménytelensége, vagy alapvetően türelmetlen típus, és ezért nehéz elfogadnia, hogy megvigasztalódni nem megy egy perc alatt. DE. Egyik lehetőség sem arról szól, hogy ne akarna segíteni neked, sokkal inkább arról, hogy a helyzethez való alkalmazkodásán még csiszolnia kell, van még mit tanulnia. Én azt érzem az általad elmondottakból ítélve, hogy szeretne melletted lenni, és szeretne támaszt nyújtani.

Az a helyzet, hogy amikor segítséget szeretnénk kérni a környezetünktől, hajlamosak vagyunk egész egyszerűen annyit sugározni kifelé, hogy "segíts", és semmi többet. Ezzel viszont csak az tud mit kezdeni, aki ösztönös (vagy nagy munkával tanult) segítői kompetenciákkal rendelkezik. Az átlagembernek általában véve gőze sincs, hogy mit tegyen. Ezért, hogyha segítséget kérünk, a segítség igénylésének a kifejezése mellett meg kell válaszolnunk magunkban olyan kérdéseket is, mint hogy "pontosan miből állna az a segítség, ami ténylegesen segítene rajtam? amit el tudnék fogadni, és amitől jobban érezném magam? pontosan milyen tettekre, szavakra stb. lenne szükségem?" - ha ezekre megtaláltad a választ, akkor ezt is közvetítheted a másik felé. Pl. "úgy érzem, nagyon egyedül vagyok. sokat segítene, ha érezném a fizikai közelléted, ha átölelhetnélek, ha néhány percig csak én beszélhetnék a problémáimról, és te annyit tennél, hogy csak figyelmesen meghallgatnál. ezt nem sok embertől kapom meg, ezért ez sokat jelentene nekem". Az, hogyha így tudod közölni a másikkal a rossz érzéseidet, nemcsak hogy a másikat nyugtatja meg (igen, őt is meg kell nyugtatni: a tehetetlenségérzet elég felkavaró tud lenni, ha valaki tehetetlennek érzi magát, nem fog tudni segíteni a másiknak, egyszerűen csak bepánikol, és össze-vissza "kapálózik"), de a saját önismeretedet is fejleszti. Jobban megérted ezáltal, hogy mi is az, ami kiborít, hogyan előzheted meg, hogy ennyire eluralkodjon rajtad a negatív érzés, sőt jobban megérted azt is, hogy te erre az érzésedre mit is vársz a környezetedtől válaszul.

Úgy gondolom, hogy az érzelmek hevességének is megvan a helye, viszont heves érzelmek mellett sosem lehet megoldást találni. Merthogy ilyenkor az embert elborítja a "vörös köd", nem tud racionálisan gondolkodni. Egyáltalán nem tudja megmondani pl. azt sem, hogy miért fáj, csak azt tudja mondani, hogy fáj. Ha azt érzed, hogy annyira megnőtt benned a feszültség, hogy az már kezelhetetlen, nyugodtan vezesd le. Mondd meg a másiknak, hogy kérsz pár pillanatot, hogy lehiggadj, ez alatt a pár pillanat alatt (egész pontosan: amennyi időt csak igényelsz erre) vonulj félre, üvöltsél egy nagyot, vagy sírjál, és ha lehiggadtál, mondd meg, hogy most pedig szeretnéd megbeszélni mindazt, ami érzés benned megfogalmazódott, és szeretnéd, ha közösen kitalálnátok rá egy megoldást.

Hidd el, amint érzékeltetni tudod B-vel azt, hogy milyen módokon tudna neked segíteni, illetve egyáltalán, hogy TUD neked segíteni, abban a pillanatban sokkal türelmesebb és készségesebb lesz ő is, és biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb találtok a belső feszültségedre valamiféle megoldást.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen