Kitaszít a világ magából - nincs hely, ahová mehetnék

CsakEgyValaki képe

Az egész akkor kezdődött, amikor megfogalmazódott bennem, hogy elmegyek otthonról. Nehezen hoztam meg ezt a döntést. Miért? Mert a mindenem, hogy másnak megadjam a jót. És nekik így volt a jó. Eleinte boldogok voltak és nekem ez elég volt. Nem akartam magammal foglalkozni, a saját vágyaimmal, boldogságommal. Megelégedtem azzal, hogy tehetek értük valamit és láthatom, hogy jó nekik, hogy jobb nekik. Boldoggá akartam tenni őket vagy legalábbis elérni, hogy kevésbé szenvedjenek. Aztán ez egyszer csak megszokottá vált. Természetes lett minden és jöttek az elégedetlenkedések. Semmi nem volt elég nekik. Kifacsartak. De tűrtem… szenvedve, de tűrtem arra gondolva később majd jobb lesz. Később hálásak lesznek mindenért amit értük teszek. De az idő csak telt és ők csak elvettek belőlem. Lassan már semmim nem volt, mindenemet ami életben tartott arra használtam fel, hogy nekik adjam. Fáradt voltam, csalódott és boldogtalan. Besokalltam. Boldog akartam lenni. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Ekkor és ezért döntöttem úgy, hogy elköltözök.

Na jó, de ki fog támogatni ebben az egészben? Ki fog mellém állni? Mert ezt egyedül nem bírom végigcsinálni. Vagy inkább hagyni kéne az egészet? Szenvedek tovább, minek akartam én egyáltalán boldogságot…. Ekkor jött “B”. Azt mondta: ne aggódj, együtt végigcsináljuk. Én majd támogatlak, veled leszek és közösen megtaláljuk a módját a boldog életnek. El is indultunk együtt egy úton. Voltak próbálkozások, de csak nem akart összejönni. Már már kezdtük feladni, amikor is “C” meghallotta, hogy albérletet keresek.

 

“C”-ről annyit kell tudni, hogy amióta ismerem, mindig fontos volt neki a boldogságom. Látta, hogy szenvedek és segíteni akart. Néha már túlzottan is. Tudjátok, mikor helyetted akar döntéseket hozni, mintha te nem tudnál, vagy te csak rossz döntéseket tudnál hozni. “C"-vel napi kapcsolatban vagyok, kedvelem és sok mindent köszönhetek neki. Igyekszem hálás lenni, de nem bírom elviselni, mikor uralkodni akar az életem felett.

 

Szóval “C” megtudta, hogy albérletet keresek…. Szokásához híven el is kezdett gondolkodni, keresgélni nekem, amivel nem is volt semmi gond. Ekkor kitalált egy fantasztikus ötletet (legalábbis szerinte az…) Költözzünk oda “B"-vel, ahol ő lakik most. Ő úgyis el akar onnan menni, de szívesen kiadná nekem.

Eleinte tetszett az ötlet. Végre megoldódni látszik, gondoltam…. Aztán elkezdtem gondolkodni. Miért akar “C” onnan eljönni? Valami baj lenne a hellyel? Mi lesz, ha összeveszünk? Tudom, hogy mindig fölöslegesen aggódom előre a jövő miatt, hogy mi hogy lesz, de ebben most több is volt. Ugyanis, mint írtam is “C” egy olyan ember, aki irányítani szeretne, azt szeretné, ha úgy élném az életemet, ahogy szerinte jó, nem ahogy én akarom. Féltem…. Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek…Inkább keresgéltem tovább. Persze “C"-vel még nem mertem beszélni erről. Tudtam, hogy ehhez még idő kell nekem, hogy felkészüljek.

Ekkor meghallottam egy ismerőstől, hogy “A” elköltözött és ki akarja adni a lakását. Gondoltam, egy próbát megér. Felhívtam. Régről ismertem “A"-t, de inkább csak látásból, nem sokat beszéltem vele, de kedvesnek tűnt. Össze is hoztuk s dolgokat, leültünk megbeszélni mi hogy legyen és úgy tűnt minden rendben. Döntöttem. Jobban mondva döntöttünk “B"-vel. Kivesszük “A"-tól a lakást. Most már csak beszélni kell “C"-vel….

 

Rákészültem…. Tudom, most talán nem értitek miért kell erre így rákészülni, de nem ismeritek “C"-t… nem könnyű vele. Feltártam neki a döntésem és udvariasan visszautasítottam az ajánlatát. Nem értette, miért hozok rossz döntést a jó helyett. Persze, hogy ezt gondolta, hisz számára csak az a jó döntés, amit ő hoz meg. Mikor megtudta, hogy “A"-tól veszem ki a lakást még jobban kiakadt. Pedig még annyira sem ismeri őt, mint én. Persze el kellett fogadnia a döntésemet, nem tehetett mást, de innentől kezdve megvonta tőlem az érdeklődését. Egyszerre volt megkönnyebbülés és esett rosszul. Azért könnyen túl tettem magam a dolgokon. Végre legalább saját döntéseket hozhatok és azt tehetem, amit én akarok.

 

Sejthettem volna, hogy nem lesz minden rendben. Amikor úgy érzed minden rendben mindig jön valami ami megnehezíti, ami elveszi a boldogságod. Pedig tényleg, már-már kezdtem magam boldognak érezni. Meg kellett volna értenem, hogy nekem nem jár a boldogság. Akkor most nem érezném ezt. Persze, voltak nehézségek, nem is arra számítottam, hogy minden gördülékeny lesz. Ezzel még nem is lett volna olyan nagy baj. Valahogy megoldottuk őket, közösen “B"-vel. Megtörtént a beköltözés.

 

De mégsem az jött, amit vártam. Adódtak komplikációk még, amihez már “A"-nak is köze volt. Azt hittem meg lehet vele beszélni. Én megpróbáltam. De nem megy olyan könnyen. Talán nem tőle kellett volna kivenni albérletet? De hát nehézségek mindenhol vannak. Talán jobb lett volna ha egy teljesen ismeretlen embertől veszek ki? Talán az még rosszabb lett volna? Nem tudom… Eljutottunk arra a pontra, hogy a nehézség megoldását “B” a kezébe vette, egyedül…. Talán örülnöm kéne, kevesebb teher rajtam. De csak azt érzem, gondot okozok. Egy nehézséget képtelen vagyok kezelni. Komolyan, mint egy kisiskolás, akinek az kell, hogy az édesanyja beszéljen a nevében az iskolában. Szánalmasnak érzem magam.

Hamar kialakult bennem az az érzés, hogy nem kívánatos személyek vagyunk mi ott. Talán “A"-nak nem tetszik már, hogy ott vagyunk. Nem érzem ott jól magam emiatt.

 

Menjek haza? Nem lehet. Nem akarok. Örökre hallgathatnám az “én megmondtam…” típusú szövegeket. Keressek másik helyet? Talán jobb lesz, talán rosszabb…. Mit fog szólni “C”, akárhová is megyek? “én megmondtam….” Úgy érzem az egész világ kilök magából és már nem tartozom sehová. Sehol nem jó és nem is lesz ezek után. Mert elindultam egy úton ahonnan nem lehet visszamenni. Más irányba sem lehet már menni. Vagyis lehetne, de akkor örökre én lennék az az ember mindenki szemében, aki nem képes a saját lábán megállni.

Talán csak bebeszélem magamnak…. Talán csak egy kis idő kell, míg rendeződik minden. De az érzéseket nem tudom megállítani, azok jönnek és gyötörnek. Úgy érzem képtelen vagyok irányítani az életem. Egyszer akartam úgy dönteni, ahogy én jónak éreztem. És ez lett belőle. Talán tényleg életképtelen vagyok…. Vagy csak túlreagálom.


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Úgy birom, amikor "C"-vel egy kellemes társalgást folytatva, mikor már azt érzem minden rendben, két mondat közé olyan szépen beleépítve kapom meg, hogy ostoba vagyok, amiért "A"-tól vettem ki a lakást. És persze a következő mondatával már görgeti is tovább a beszélgetést, időt sem hagyva a reagálásomra. Igazából nem is vár reakciót, részéről ez egy ténymegállapítás volt, nem vita tárgya. De akkor is: én még mindig csak azt mondom, hogy ő lát egy negatívumot és a többi oldalt nem. Ezt is elmondtam már neki korábban... egyik fülén be, a másikon ki...

És, hogy miért nem védtem meg magam? Miért nem mondom el, hogy esett ez az egész? (mert hát persze, hogy magától észre sem vette) Kérdem én: minek? Hogy elinduljon egy újabb "veszekedés", aminek ismét az a vége, hogy én vagyok a hülye?! Inkább akkor átlépem ezt az egészet és nem reagálok semmit (ahogy szoktam).

De mégis én vagyok a hülye.... mert ő már vígan elvan valami egész mással, míg én itt fortyogok...


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Mindenesetre jól teszed, hogy ha elakadsz, megpróbálod kiírni magadból. Ez is jó taktika. Csak így tovább!


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Néha azt érzem megtudok, néha azt érzem nem... utólag derül ki minden. Majd meglátjuk mi lesz 2-3 hét múlva, mire kiforrja magát a dolog.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Ügyesek vagytok. Smile

Ezt a helyzetet ismerem. Van, hogy egy helyzet nehéz, de te meg akarsz vele küzdeni, és tudod, hogy meg is tudsz. De azért jól esik néha lerakni a súlyokat.


Online
Csatlakozott: 2018 szep 24

Köszönöm a tanácsaidat és a javaslatokat. Smile Az igazság az, hogy jól esett már kiírni ezt az egészet magamból, mert éreztem, hogy belül feszít. A fő problémát, ami miatt így érzek tudatosan nem írtam le, mert tudom, hogy egy apró hülyeség, ami meg fog oldódni. Minden rendbe fog jönni, tudom. Igyekszem pozitív maradni, csak néha az érzések.... Néha teljesen elvisznek és már nem tudok megnyugodni, mikor az agyam tudja, hogy nem lesz baj.

Minden le lett papírozva és ezutánis le lesz, erre oda fogunk figyelni.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Nem vagy életképtelen, és nem is reagálod túl. Az albérletkeresés nagyon nehéz téma, nehéz jó lakást találni, nehéz jó tulajt találni, és nehéz aztán ezeket megtartani. De nem lehetetlen. Igen, kell hozzá némi kitartás és problémamegoldási képesség, de ezek mind tanulható kompetenciák (igen, a kitartás is).

Nem nagyon ismerlek, de úgy látom, hogy nem sokra értékeled magadat, alacsony az önbizalmad, és ezért könnyen köréd gyűlnek azok, akik leszívják a másik energiáit, vagy minduntalan meg akarják mondani neki a tutit. Nem az a jó reakció erre, hogy mardosod magad, hogy talán nekik volt igazuk. Húzd meg a határokat magad körül, hogy kit meddig engedsz, kinek mennyi dolgot engedsz meg veled szemben, és aztán gondold át, te mit szeretnél, és csináld azt. Igen, lehet, hogy fogsz hibázni. Lehet, hogy ezt az akadályt xy éppen ügyesebben vette volna, de ő meg elront valami mást. Az élet nem arról szól, hogy csak hibátlan döntéseket hozunk. Hanem arról, hogy elrontunk valamit, aztán felállunk, és tanulunk belőle. És lesz, amit utána tök jól fogunk megcsinálni, valamit meg tök rosszul.

"C" pont olyan embernek tűnik, aki valószínűleg sok mindenben tájékozott, de ha úgy érzed, szeret más fejére nőni, akkor hallgass az intuícióidra, és igenis, ne engedd, hogy a te fejedre nőjön. Az ilyen emberektől tanácsot mindig érdemes kérni, mert határozott véleményük van, és odafigyelnek sok kis részletre, de aztán a döntést neked kell meghoznod. Ha fontos döntések előtt állsz, mindig kérd ki nyugodtan két-három ember tanácsát a döntéshozatal előtt, de aztán a döntés meghozatalát ne bízd senki másra. Azt, hogy neked milyen döntés lesz komfortos, azt csak te tudod igazán!

Egyáltalán nem biztos, hogy "A" rosszabb, mint egy idegen. Mint mondtam, tényleg nehéz jó albérlettulajdonost találni. Illetve vannak olyan dolgok is, amelyekkel kapcsolatosan elég csak a hozzáállásodon változtatni, és máris jobb lesz minden. (Pl. engem sokáig felhúzott az is, hogyha egy tulaj havonta egyszer megjelent mindig a lakásban, és úgy kellett neki átadni a pénzt. Nem szeretem, mikor százezreket fizetek egy lakásért, éves szinten már több mint egymilliót, de kicsit sem érezhetem közben a sajátomnak... Mikor viszont változtattam ezen a hozzáállásomon, élből el tudtam fogadni ezt a helyzetet, és pozitívabban is tudtam értelmezni.)

Sajnos nem túl sok konkrétumot írtál a bejegyzésedben. Ha egy-két példát is fel tudnál sorolni, hogy pontosan mi is a baj pl. "A"-val, lehet, még többet tudnék/tudnánk segíteni.

De egy biztos: valószínűleg semmi okod a csüggedésre. Szerintem egyetlen egy dolog az, ami visszazavarhatja az embert a szülői házba, és ez a fizetésképtelenség. Minden egyéb sokkal könnyebben megoldható.

Ami kérdés még felmerült bennem, hogy ha "A" egy ismerős, fizettetek neki kauciót? Ugye, lepapíroztatok mindent ezzel kapcsolatosan? Albérletes ügyeknél még az szokta a nehézséget okozni, hogyha a kaució kellene a továbblépéshez egy másik albérletbe, de az a tulaj, akitől eljönnél, nem akarja visszaadni ezt a kauciót (most természetesen olyan esetekre gondolok, amikor jogtalanul tartja vissza az összeget)... De sokszor jártam így... Hál istennek erre is vannak megoldások, fizetési meghagyás indítása közjegyzőnél stb. Nálunk egy évig húzódott az ügy, de aztán visszakaptuk végre a pénzt, amit követeltünk... szóval végül is jól végződött az ügy.

A legfontosabb, hogy ha albérletbe mész, hogy mindent, tényleg MINDENT papírozzatok le. Minden egyes pénzátadást, legyen bérleti szerződés, legyen papír a bérleti szerződés felbontásáról. Ne menjél bele sosem olyanba, hogy "szívességi lakáshasználat"-ról írassanak veled papírt stb. Ez csak egy jó tanács a jövőre nézve. Sok bonyodalmat megspórol ezek betartásával az ember.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen