„Anyám beteg volt. De azt hiszem, igazán. Volt papagájkóros, meg azután a veséje is, de most nem ezekre gondolok, a legbelsőbbre értem a baját. Azt mondták neki régen: fóbiás. Hülye egy szó: fó-bi-a. Régen nem értettem, mi ez. A nagymamám, anya és én a vonaton ülünk, a vonat még nem indul (mellesleg, sima gyors), az utazóink feltéve, a vonatkabinban csak mi ülünk. A vonat megmozdul. Snitt. Anya leszalad, a vonat elindul, anya nincs fent, de a cipői igen. Nem értettem. Társasházban laktunk, földszinten, a nyílászárókon rácsokkal. Az én ablakomon kifeszítette a rácsozatokat. Nem értettem. Vendégségbe mentünk, liftes ház, nyolcadik emelet. Én lifteztem, ő gyalogolt. Nem értettem.
Volt egy alig vidéki, alig házunk. Kocsival mentünk kertet művelni anya barátnője, anya és én. Ahogy kiértünk a városból, s megváltozott a táj, szapora lélegzetvétel és sápadás és visszafordulás. Mindez anyáé természetesen. És sokszorozva sokszor. Értettem. Klausztro-és agorafóbia… Édesanyám nem tudott utazni, bezárta magát egy városba. Ott is csak azokon az utcákon járt, amelyeket ismert a múltjából. Bezárta magát a múltjába. Nem értettem. Snitt.”
Szerzői jogokkal védett tartalom egy irodalmi műből
Szerző:
