Az önmagát generáló ördögi kör

Csabi képe

Kedves Bura tagok!
Az én történetem 2003-ban, másodéves főiskolás koromban kezdődött. Egyetlen nap alatt.. 
A betegségem történetét és lényegét megpróbálom Nektek elmesélni, a kezdetektől mostanáig. De előre szólok, hogy hosszú lesz, mert nagyon összetett és bonyolult dologról van szó.
Ez egyébként is egy olyan téma, amit azt hiszem, mindig is tabu övezett, és fog is valószínűleg, amíg világ a világ. Ugyanis csak nagyon kevesen értik meg, hogy én ettől ugyanolyan értékes ember vagyok (sőt gyakorlatilag sokkal emocionálisabb – ezáltal érzékenyebb is, de egyúttal hatalmas szívem van, nagyon-nagyon tudok szeretni – tisztán, mélyen - , megbecsülöm, ha valaki elfogad, nagyon hálás tudok lenni, tisztelni, becsülni a páromat /ha van/, nagyon szeretek adni és szerintem sokkal empatikusabb is vagyok, mint az átlag). Én az igazi értékeket képviselem (ami megfizethetetlen): szeretet, elfogadás, őszinteség, összefogás/összetartozás/egymás segítése, tisztelete, empátia, becsületesség, megbecsülés és sorolhatnám…

Hát akkor bele is kezdek..

Kezdem a múltammal (a problémám felmerülését megelőző időszakommal):
Világ életemben egy kicsit fura fiú voltam, amolyan különc. Próbáltam beilleszkedni, de mindig csak részben sikerült. Voltak furcsaságaim, volt minden iskolában valami hülyeségem.. Általánosban is, középiskolában is, főiskolán már nem annyira, de akkor kezdődött el ez a dolog. A lényeg, hogy mindig, amikor új társaságba kerültem, gondoltam tiszta lappal indulok, stb.. De hát sosem voltam átlagos. Azért ahogy csak tudtam, próbáltam elegyedni.. és viszonylag sikerült is. Nem voltam kimagasló tanuló, olyan 3-as, 4-es körüli. Mezőgazdasági középiskolába jártam, az érettségim nagyon jól sikerült. 18 évesen volt a fénykorom: jól sikerült érettségi, ekkor jött össze a legjobban a banda, jött a nyár, első barátnő, haverok, buli, és maximálisan élveztem az életet, amennyire csak lehetett. Akkoriban imádtam bulizni. Volt egy 4-5-6 fős (attól függ, kiket számolunk bele) baráti társaságom, vittük az asszonykákat és jól éreztük magunkat.. Smile . Mivel értelmiségi családból származom, természetes volt, hogy minden sikerüljön (másképp nem lehetett). Alap volt az érettségi, utána a főiskola. Jelentkeztem is Vásárhelyre (SZTE-MFK - volt akkor) agrár főiskolára. Itt volt egy olyan szak, hogy vadgazdálkodási és az nagyon szimpatikus volt nekem (akkoriban még nem volt válság, teljesen más volt a világ, egyszerűen nem azt néztem, miben tudnék elhelyezkedni, hanem hogy mi az, ami érdekel - még anyum mondta is, hogy nem az a lényeg, mit tanulok, hiszen ő is tanítóképzőn végzett, mégis vállalkozó lett belőle). 
Úgy tűnt, be is tudtam illeszkedni. Kollégista voltam először. Az első félév sikerült, a másodikban egy hülyeség miatt meghúztak, így + 1 év ráadás, mivel félévet kellett ismételnem. Megcsináltam a második félévet, az azt követő nyáron emlékszem, hogy anyuékkal voltunk Pécs környékén nyaralni. Az idő alatt, amíg félévet ismételtem és itthon voltam, anyum beíratott egy nyelviskolába, amit sikeresen el is végeztem (hogy addig se maradjak le). De már akkor éreztem néha egy kis furcsaságot. Kicsit másabb lettem (a haverjaimmal, vagy barátaimmal is). Nem tudnám megmondani mit éreztem, de nem vettem róla tudomást. 


Utána a főiskolán (mikor kezdtem volna a tényleges 2. évet) egyik fősulis haverommal megbeszéltem, hogy hozzá költözök albérletbe azzal az ürüggyel, hogy a koleszban nem lehet tanulni (utólag rájöttem, hogy nem ezért akartam albérletbe menni, hanem tudat alatt más miatt). Már költöztünk be, mikor kiderült, hogy haverom fél évig ott sem lesz, mert passzív féléven van (de ugyanúgy fizeti a részét), hanem az ő addigi lakótársával kellett (volna) kettesben laknom. Elmentek anyuék, elkezdtem pakolászni, és valami nagyon furcsa dolgot éreztem. Nem tudtam, hogy mi történik velem! Azt éreztem, hogy zavarban vagyok a lakótársammal, másnap még az utcán is rosszul éreztem magam és a boltokba is alig mertem bemenni. Úgy éreztem, nem tudom irányítani a viselkedésemet, a gondolataimat és az érzéseimet. Akkor azt éreztem, hogy mintha valami kiszippantotta volna belőlem azt a tartást, azt az akaraterőt, ami által addig kezemben tudtam tartani a dolgokat és az irányítást. Szó szerint, mintha az alkalmazkodási képességemet (a világhoz) elszívták volna belőlem (szinte egy szempillantás alatt!) Hívtam anyumat, elkezdtünk pszichiáterhez és pszichológusokhoz járni, egyik sem mondott semmit. Bejárós lettem (először busszal, azután még a buszozás is gondot jelentett, így ide adták papám Ladáját). Azt még hozzá kell tennem, hogy ezeken a tüneteken kívül azt is éreztem, hogy sokkal nehezebben olvasok, fogom fel, amit tanulok, nem tudom már átlátni a szöveget, mint előtte, íráskor pedig görcsölt a kezem és alig vitte a tollat (holott előtte villám gyorsan írtam). Úgy éreztem, nem fogom tudni elvégezni a sulit. De mivel akkor kerültem bele mikor oda jártam, így (ha kínszenvedéssel is) de valahogy sikerült elvégeznem (igaz a nyelvvizsgát nem csináltam meg, mert nem mertem volna idegen nyelven idegen emberek előtt beszélni). Az csak még jobban betett lelkileg, hogy ekkor szakítottunk a párommal is. Lényeg a lényeg: hosszú éveken keresztül szociális fóbiára tippeltem. Voltunk mindenféle orvosnál, alternatív gyógymódokat is kipróbáltam (kineziológus, akupunktúra, Vargha-metodika). Mindenhova vittek már kétségbeesésükben szüleim, de semmi. Mikor elvégeztem a sulit, tulajdonképpen a saját börtönömbe költöztem be. Számítógépfüggő lettem, mert csak így tudtam a külvilággal tartani a kapcsolatot, és alig mozdultam ki. Az összes lehetséges barátommal megszakítottam a viszonyt, mert annyira szégyelltem előttük, hogy egész más ember lettem, mint előtte + velük is zavarban voltam. Akkor interneten kezdtem ismerkedni (először még viszonylag könnyen is ment), ott ismertem meg az egyik barátomat (aki egyébként lány, mert pasikkal nem leveleztem + úgy éreztem, hogy egy lány jobban megért). Szóval itt ismertem meg Csillát, akivel kb. 8-10 évig voltunk barátok (sajnos azóta összevesztünk) + Zsanit, akivel kb. 6 éve – de vele sem találkozom gyakorlatilag szinte soha, mert neki is bőven meg van a saját keresztje.. Sosem ér rá + ő is igen fura lány (Zsák a foltját megtalálja, ahogy szokták mondani..). Kb. 2 éve pedig a Zsaninak a volt párjával haverkodtam össze, hát ő sem egy hétköznapi fazon. Sajnos ő is igen csak ritkán ér rá (vele sörözni szoktunk néha napján). 


Sajnos, ahogy teltek-múltak az évek, egyre rosszabb és rosszabb lett az állapotom (hiába feküdtem bent Gyulán a pszichiátrián, hiába jártam orvosról-orvosra és pszichológushoz - egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elmondani nekik, amiket érzek - hogy nincsenek rá szavak). Hogy ezeket csak átélni lehet, elmondani nem. És ez az érzés egyre erősödött bennem, és ugye a kulcsszó rá a blokk: azt érzem, hogy mindenben, szinte szó szerint mindenben le vagyok blokkolva (fizikálisan, szellemileg, érzelmileg, sokszor azt érzem, hogy nem bírom úgy kifejezni magam, vagy mimikálni, gesztikulálni, ahogy szeretném). Olyan szinten rossz állapotba kerültem, hogy kértem a dokimat, hogy had menjek el egy pszichoterápiára. Ő Szigetvárt ajánlotta - ez most volt tavaly előtt novemberben. Elmentem, de egyszerűen ott is azt éreztem, hogy senki sem ért meg és hogy semmi az, amit ott csinálnak az én problémámhoz képest. De mindegy, végig csináltam. Voltak csoportok, foglalkozások, de nagyon gagyi volt szerintem (de legalább nem itthon poshadtam). Volt munkaterápiás, szociális készségfejlesztő, kognitív, tematikus, meg ilyen-olyan csoportok. Hogy őszinte legyek, szinte semmi újdonságot nem tudtam meg, és azt éreztem, hogy amiket igen, azt képtelen lennék alkalmazni, kamatoztatni az életben (mind a blokkok miatt - ami ugyebár elmondhatatlan). 3 hónapot töltöttem ott egyébként úgy, hogy 3-szor voltam itthon. Busszal jártam haza (egy jó ideje egyébként a bevásárlás és buszozás nem okoz /annyira/ gondot, csak ha annyira vacakul vagyok, hogy még tisztálkodni sincs erőm). De minden másban egyre rosszabb és elviselhetetlenebb lett. Egyszerűen állandóan érzem a hatását, minden másodpercben, szünet nélkül. Szinte alig tudok kikapcsolni és nem rá gondolni. Egyfolytában jár az agyam (ha nem is közvetlenül ezen, de közvetve mindig érzem). Na, a lényeg, hogy addig mindenféle bizonytalan diagnózissal felruháztak, és 10 év után, Szigetváron mondta meg a főorvos személyesen, hogy ő mit lát (hiszen 3 hónapig figyeltek tulajdonképpen, és ennyi idő alatt azért megismerhettek annyira, hogy biztosat mondjanak - nagyrészt ezért is akartam bemenni egyébként + hogy ne itthon legyek állandóan). 
A diagnózis skizoaffektív zavar (annak is a depresszív típusa) – ez ugye nem ugyan az, mint a skizofrénia!! Hanem a skizofrénia és érzelmi/hangulati zavarok keveréke tulajdonképpen. Azzal a különbséggel, hogy nekem nincsenek hallucinációim, üldözési mániám, stb. mint a skizofréniánál. Csak amiket elmondtam. Plusz a túlérzékenység + az, hogy sajátosan látok és érzek mindent, sajátosan reagálok, másképp fogom fel a dolgokat, mint a többi ember, stb. Tulajdonképpen én érzelmi zavarnak (de talán helyesebb a személyiségzavar kifejezés) szoktam mondani leegyszerűsítve. Gyakorlatilag úgy tudnám megfogalmazni, hogy az ember személyisége betegszik meg, ami miatt nem tud az addigi önmaga lenni, hanem olyan lesz, amit a betegség irányít. Ennél érthetőbben, ha akarnám, sem tudnám megmagyarázni! 


Mikor haza jöttem Szigetvárról, voltam egy állásinterjún a Tesco-nál, de nagyon leblokkoltam (persze nem is sikerült) – azt hozzá teszem, hogy az állásinterjú számomra már önmagában maga a pokol, és annyira leblokkolok, hogy semmi nem jut eszembe és csak össze-vissza beszélek, esetleg dadogok -, illetve beregisztráltam a munkaügyi kp-ba, és ott sikerült bejutnom egy targoncavezetői tanfolyamra, amit sikeresen el is végeztem. Tavaly előtt nyáron a Vasexnél voltam állásinterjún árukiadónak, de oda sem vettek fel. Ezen kívül a Barneválhoz is beadtam (jelen nevén Pannon Fine Food Kft.), ott most indult nem rég a vízi szárnyas vágás. Mindenképp targoncás állást szerettem volna, mert nem hiába végeztem el, + élveztem is. Végül a Linemarhoz is beadtam (természetesen targoncásnak), de gépkezelőnek vettek fel (aztán persze ez a kérésemre módosult, mert ami ott van az nem betanítás, hanem megmutatás). Az én problémámmal túl bonyolult volt nekem azt a gépet kezelni, amin millió gomb van úgy, hogy 2 nap alatt kellett volna megtanulnom, ami lehetetlen, + még egy rakás más dologra figyelni (sajnos a betegség miatt nagyon kevés dologra tudok összpontosítani és sokkal lassabban, mint egy átlagember), nem beszélve a rengeteg mérésről. Így lettem úgymond „mindenes”. Nekem ez óriási előrelépés volt, viszont nagyon megszenvedtem vele. Én 5000-szer nehezebben alkalmazkodom és szokom meg a dolgokat, mint egy átlagember. Szerettem volna kitörni a komfortzónámból, mert nem folytathattam azt, mint eddig, bezárva a kis világomban. Tudtam, hogy ez sehova nem vezet. Végül innen is elküldtek 3 hónap múlva. Azóta még jobban rettegek a munkától, mint azelőtt.. Én minden tőlem telhetőt megtettem, de sajnos, amit a betegségem diktál, az ellen én sem tudok tenni. Természetesen ismerkedni szintén abszolút nem tudok élőben, csak és kizárólag neten!!! De újabban neten sem. Ugyanis a mai emberek személyisége, jellemvonásai olyan távol áll az enyémhez, mint Makó a Plútóhoz. Ezért nekem ez az egyetlen lehetőségem, hogy megtaláljam életem szerelmét, aki (ha van olyan ember egyáltalán) így fogad el, a betegségemmel és minden velejárójával együtt.


Egyébként nagyon rossz állapotban tudok lenni lelkileg, hogy ha senkim sincs (a családomon kívül). Gyakorlatilag szinte se barát, se egy társ, sem munkatárs. És én egy olyan ember vagyok, aki nagyon szeretetéhes és tiszta szívből tud szeretni!! Borzalmas, mikor nincs senkim, és nem tudom ezt átadni valakinek, összebújni, simogatni az arcát, szeretgetni, csókolni, ölelni szorosan, ahogy csak lehet.. Iszonyúan hiányzik!!! :’(
Mindennél jobban megbecsülném, ha végre valaki elfogadna engem úgy, ahogy vagyok… Ő lenne a szemem fénye, a mindenem, az életem értelme, a levegő számomra! 
Nagyjából ez a lényege ennek a történetnek/dolognak. Köszönöm, hogy végig olvastátok, és csak reménykedni tudok benne, hogy emiatt nem fog senki elfordulni, megalázni, vagy másképp tekinteni rám. Hiszen ezt a „betegséget” nem kértem, hanem kaptam, jött. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog fogja keresztülhúzni a számításaimat, mikor annyira jól ment addig minden. Csodás gyerekkorom volt, kezdtem építeni az életemet, és egyetlen nap  mindent tönkretett.. És a legrosszabb az egészben a másság. Hogy teljesen másképp érzek, gondolkodok, reagálok le dolgokat, mint a többi ember. Emiatt (és az előítéletek miatt) kirekesztettnek, végtelenül magányosnak, szó szerint egy ufonoidnak érzem magam ezen a Föld nevű bolygón az emberek közt, úgy érzem, hogy senki, de tényleg senki nem ért meg, hiszen az embereknek fogalmuk sincs arról, mikkel kell szembenéznem minden egyes nap. A 90%-uk azt sem tudja, hogy ilyen egyáltalán létezik..
Köszönöm, hogy végigolvastad! Smile


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Végigolvastam. Smile Biztos nagyon nehéz lehet így élni, de legalább mot már van egy diagnózisod. Ha más szempontból is, de azt én is megtapasztaltam (és a mai napig sokszor) hogy egy társaságban, munkahelyen én vagyok az ufó. (Így is szoktam hivatkozni magamra.) De most őszintén: itthon még az is ufó sokszor, aki mondjuk balkezes... és ez inkább árulkodik arról az emberről, aki bármifajta (akár a legcsekélyebb) másságra is jó hangosan rácsodálkozik, mint arról, aki kilóg a sorból. 

"Ő lenne a szemem fénye, a mindenem, az életem értelme, a levegő számomra!" - Remélem nem haragszol meg, de majd akkor akarj társat, ha nem így viszonyulsz hozzá, hanem tényleg társat látsz a másikban, és nem egyfajta megmentőt, "levegőt". Bárkit agyonnyomna, ha így tekintenének rá. 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen