Néha úgy hozza a sors, hogy elgondolkodom azon, hogy ha lélektelen emberek vannak akkor,a tárgyaknak miért ne lehetne lelkük?Ilyen alapon én most akár,ebben a történetben lehetnék egy tárgy aki éppen, visszaemlékezik:

 -Bár ne így lenne,de minden szót megjegyeztem:-Az a szép zöld az enyém lesz,-Nekem a rózsaszín kell,-A sárgát hagyjátok,-Szép ez a kék is- ...aztán, ottmaradtam egyedül, mert én,a fehér kréta túl unalmas voltam,végül bedobtak a fiókba és begurultam a sötétbe.Nagyon ritkán láttam fényt mert,az a fiók csak a limlomoknak volt fenntartva,hallgatózni azért tudtam.Hallottam ahogy találgatták a kréták, hogy vajon mikor jön legközelebb és kit visz magával.Egyikük sem tudta,hogy mire kellenek,de minden jobb volt annál mint,elkopni azon a csúnya zöld táblán viszont,ők legalább együtt voltak én meg egymagam.Napok óta nagy volt a csönd de,egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes aztán,a fény is megérkezett ,benézett abba a fiókba és láss csodát,a kezébe vett.A kréta tolvaj rám talált,el sem hittem.Sokáig a markában szorongatott, mert utánajött egy tanár így, kénytelen volt eldugni.Meleg volt és puha és nem csak kényelmes volt ott lenni hanem, izgalmas, mert fogalmam sem volt mi vár rám,de akkor már tudtam, hogy bármi is történjék ezután már teljesen mindegy.Annyi sötét, magányos hónap után végre egy kis melegséget éreztem.Miután elköszönt a tanártól, zsebre rakott.Lába ringásától boldogan hintázva,így utaztam.Kiabálást hallottam aztán,szaladni kezdett és ennyi volt talán,az egész történetem,mert kipottyantam a zsebéből.Azt sem tudom hova gurultam csak annyit, hogy jó messzire tőle.Többé nem jött értem,de azóta is őrzöm keze melegének az emlékét.-

Én úgy hiszem,hogy minden ember lélekkel születik csak útközben kiölik azt belőle.Talán, apránként veszik el és lassú cseppekben eltűnik a könnyeivel.Talán,ha szeretünk egy lelketlen embert akkor,annak az elveszett léleknek az otthonát szeretjük aki egyszer lakott abban a testben.