A zsúr -- avagy az öngyilkosságról

babarczyeszter képe

Az első gyógyszert – a régi típusú antidepresszánsnak számító, „vegyes” (tehát nem tisztán a szerotonin-rendszerre ható) Anafranilt – egy éven át szedtem, azt követően, hogy anyám hangján szólaltam meg, hogy anyám mintegy kiszólt a fejemből, én pedig nekiláttam gyökerestül kiirtani magamból a családot. Alig három hét után csodálatos dolog történt: mintha egy mázsányi súlyt vettek volna le a hátamról, mintha feltisztult volna a szürkehályog a szememről, mentem, mit mentem, táncoltam, ugrándoztam, kielégíthetetlen kíváncsisággal és étvággyal néztem mindent, és akartam, akartam, akartam. Az a titkos kis tűz fellobbant belül. A korábbi szorongó defetizmus hirtelen elszállt – hittem magamban, hittem, hogy ha megpályázok egy bécsi, egy amerikai ösztöndíjat, megkapom (meg is kaptam mindkettőt). Azelőtt sosem merészeltem volna ilyen magasra emelni a tekintetem – apró kis lépésekben vonszolódtam egyik napról a másikra, halálos szorongásban, mintegy öntudatlan állapotban írtam, úgy vizsgáztam, mint egy automata, és a férjem, gyermekem apja, gyakran megfedett, amiért nincs bennem semmi ambíció és nem akarok új dolgokat kitalálni, könyvet írni és haladni szakmailag. Most aztán lett ambíció és vágy, vágy szeretet után, vágy arra, hogy megfogjak mindent, amit megfoghatok, vágy arra, hogy mindent kipróbáljak és minden felfedezzek, amit megvontam magamtól 29 éven át – minden csecsemő-vágy, minden önző kisgyerek-vágy előjöhetett, de nem volt, aki megtanítson bánni velük. A férjem nem akart Amerikába jönni, nem szerette ezt az újfajta Esztert, nem szerette a hirtelen támadt ambíciót, idegennek, fenyegetőnek találta, én pedig nem értettem, hogy miért nem örül velem, miért nem szeret, miért nem támogat. Csak idő kérdése volt, hogy máshol keressem a szeretetet, hogy megint menekülőre fogjam, ezúttal a házassági probléma elől, és bár féktelen optimizmusomban, amelyet az antidepresszánstól kaptam, azt hittem, túl leszünk ezen is, megsebeztem őt, és megsebeztem magamat is.

Egy év után, éppen, amikor elindultunk végre New Yorkba, az orvosom másik gyógyszerre állított át – modernebb, szelektív szerre, egy úgynevezett SSRI-ra. Ma már tudom, hogy az a gyógyszer nem hatott, és az orvos ezt kevéssé láthatta, hiszen hathavonta írta a receptet, amikor hazarepültünk egy-egy hónapra. De hatottak a változások, amelyeket a saját életemben elindítottam, és gyógyszer nélkül kellett megküzdenem velük. Sosem éreztem még a korlátaimat, mindig volt tartalék-erőm, mindig volt tartalék-képességem; mindig álmodozhattam egy újabb menekülésről. 1998 nyarán elértem a saját határaimat, a falat, túl sok lett, amit vállaltam, legalábbis azt hittem, hogy túl sok – a kisgyerek, az egyetem mellett a munka, a szegénység, a lelkifurdalás, hogy tönkreteszem a házasságom --, összezavarodtam, és lassan elindultam az öngyilkosság felé. Akkoriban a világ az SSRI csodálatos hatásának lázában égett; ma már tudható, hogy egyes esetekben ezek a gyógyszerek bipolaritást, hangulati hullámzást válthatnak ki, és növelhetik az öngyilkosság kockázatát. Hiába fordultam orvoshoz New Yorkban: a kor bölcsessége, amelyet a lágy beszédű román gyakorló orvos nyújtani tudott, a Prozac volt. Kétféleképpen törtük az angolt, de innen, messziről nézve, románnak és magyarnak lenni ugyanazt jelentette: a vágyat valami másra; úgy éreztem, az életem bíznám rá, és nem is volt más, akire bízhattam volna. Kilenc hónapon át minden nap minden percét az öngyilkossággal töltöttem, hadakoztam ellene, nem akartam feladni, cserbenhagyni a gyerekemet, nem értettem, miért akarok meghalni, amikor éppen kiemelt ösztöndíjat kapok a világ egyik legjobb egyetemén, távol mindentől, ami valaha nyomasztott. Pedig bizonyos értelemben éppen ez volt a magyarázat: féltem a sikertől, nem akartam elhinni – most, hogy már nem volt velem az Anafranil csodálatos hatása --, hogy jó helyen vagyok, hogy akik szeretnek és becsülnek, valóban szeretnek és becsülnek. Túl közel kerültem valami véglegeshez, valamihez, ami normális életnek nevezhető, és nem voltam erre felkészülve, nem tudtam elfogadni: kerestem a szenvedést. Kerestem, tehát megtaláltam, egy professzor személyében, aki „nem tudott nekem ellenállni”, mint mondta, mintha valami finom sütemény lennék -- a nem helyénvaló torkoskodás felett érzett rossz érzését keményen megtorolta rajtam, válogatott fizikai és lelki kínzásokkal. Igazi ’68-as volt, ugyanazt a fölényes intellektusú és érzelmileg analfabéta kultúrát képviselte, amelyben felnőttem, amely az anyanyelvem volt, amelytől a gyermekkori sebeimet szereztem. Nem áldozat voltam: a destrukció gépezete önkéntes közreműködésemmel, rajtam keresztül működött, tökéletesen illeszkedtem hozzá, kiszolgáltam, ahogy nagyanyám kiszolgálta, amikor sértődötten eldobta magától a művészetet és boldogtalanná tette a házasságát, ahogy anyám is kiszolgálta, amikor kisebbrendűségi érzéssel, mindent leblokkoló szorongással kínozta magát, és elhitte, hogy tehetetlen áldozat, aki nem tud változtatni a sorsán.

Egy rácsos ágyban ébredtem fel, csövek lógtak belőlem, és első mozdulatommal kitéptem a katétert magamból. Dühös voltam, hogy élek, rettenetes harag volt bennem. Az éjszakás nővér gorombán leteremtett, öngyilkosnak tilos elhagynia a helyét, de azon a végtelen haragon nem fogott a városi kórház nyomora, kivonszolódtam a mosdóba, magam után vezetve, mintha a régi, sebzett kutya új változata volna, az infúziós állványt. Több volt ez a harag, mint a PMDD, az ösztrogén-elvonás, és több volt egy meredek zuhanásnál az antidepresszáns hullámvasútján. Az agyam kémiája csak formát adott neki, kihegyezte, a tompa botból, a puszta létezés napi elviselhetetlenségéből, a reménytelenségből és szeretetlenségből karót faragott, hogy átüthessem a szívemen. A harag ott volt, mielőtt bekaptam volna a tablettákat – ott volt, amikor gondosan összegyűjtöttem a megfelelő mennyiséget, hónapokon át, gyakran átverve az orvosokat --, de nem ismertem fel, nem értettem. Haragudtam a férjemre, haragudtam a professzoromra, aki a szeretőjévé tett, haragudtam az apámra, mert azt mondta, menjek haza. Nem tudtam bánni a haraggal, nem tudtam megoldássá fordítani, csak azt tudtam, hogy meg kell halnom, mert a menekülés önmagam elől kudarcot vallott, mert haragszom azokra, akiket szeretek, és mert nem akarok hazamenni.

A lelkifurdalás csak a harag után jött. Másnap reggel egy cseh pszichológus ült az ágyam lábánál, ő is menekült volt, mint én, mondta is: „én olyan vagyok, mint maga, látja, én is Ph.D. vagyok, maga is mindjárt az lesz, és higgye el, nincs itt jó helyen”. Éreztem a rokonszenvét, a szolidaritást, de nem voltam abban az állapotban, hogy megértsem, éppen azt közli velem, mennyire gyűlöli ezt a kórházat, hogy nincs benne orvos, hogy a folyosón Alfi, a megnevezhetetlen betegségekben szenvedő fiatalember hosszú szarcsíkot hagy maga után, hogy a betegek összeverekednek, és a nővérek inkább smasszerek, mint ápolók. Én máshol tartottam akkor. Könyörögtem neki, hogy engedje be a fiamat. Vagy engedjen ki, csak az előtérbe legalább, mert látnom kell. Meg kell mondanom neki, hogy nem akartam elhagyni, bocsánatot kell kérnem tőle. Csóválta a fejét, öngyilkosok nem mászkálnak, azok felügyelet alatt vannak. „Átvitetem máshová – mondta --, átvitetem egy kórházba, ahol jobb helyen lesz.” Nem tett fel kérdést, nem csodálkozott, nem akarta tudni, miért öltem meg magam (nem mintha meg tudtam volna mondani), aláiratta velem a papírokat, adott 25 centet, hogy haza tudjak telefonálni, és elment.

A harag tettre késszé érlelt. Ragaszkodtam hozzá, hogy felvegyem az utcai ruháimat, és egy percig sem voltam hajlandó páciensként viselkedni. Az éjszakás műszak furcsa izgalmat hozott, egy német doktornő szaladt fel s alá a folyosón, és mintha sírt volna, aztán rezidensek jöttek, egy fiatal fekete orvos izgatottan mesélte, hogy megtámadták Szerbiát. A légitámadás részleteit magyarázta nekem, én a balkáni vérengzésekről számoltam be, nem sokat tudtam – csak amit vajdasági barátaim, a katonaság elől menekülők meséltek --, de az a kevés is nagyon érdekelte. Szomszédos az országom Szerbiával? És mit gondolok? A híd, mondom, amit most lebombáztatok, az egy magyarok lakta város hídja, fáj a szívem azért a hídért. Hozzáteszem, hogy mégis örülök; nincs az rendben, ha szomszéd elvágja a szomszéd torkát, mert egymás ellen uszítják őket, és ha Európa gyáva volt, hogy beavatkozzék, valaki másnak kell beavatkoznia. Elégedett volt, mintha az ENSZ hagyta volna jóvá személyemben az ő személyes döntését: hogy Amerika nem tűrheti tovább az albánok lemészárlását Koszovóban.

Hordágyon visznek másnap, mintha nem tudnék járni. Egy pillanatra látom a fiamat, először megrémül a kezemtől – feldagadt és sötétkék az infúziós tűtől --, de aztán már kérdezi, hogy mikor jövök haza. Hamarosan, hamarosan jövök – ígérem neki. A mentősök felkapnak, és visznek, fel magasra, egy tökéletesen zárt, majdnem elegáns épületben, amelyben nincs lépcsőház, nincsenek nyitható ablakok, csak suhanó lift és törésálló, sötétített üveg. A szegénykórház laza és durva fegyelméből, „az öngyilkos nem mászkál sehová!”, megérkeztem egy amerikai magánkórház zárt osztályára.

Tracey volt az első szobatársam, rögtön megkérdezte, van-e samponom, és mim van, egyáltalán, mit hoztam magammal a külső valóságból. Mindenre mérhetetlenül kíváncsi volt, minden tárgyamat megtapogatta. Nem szolgálhattam sok izgalommal. „A kisollót és a tükröt elveszik” -- mondta mindjárt. „Látod ezt az ablakot? Ki akartam ugrani rajta, de nem lehet kinyitni. Ez is törhetetlen, hogy ne tudd megölni magad. Téged 15 percenként fognak ellenőrizni, mert friss vagy.”

A nővér hamarosan elvette a kisollót, és ismertette a játékszabályokat. „9-kor, délben és este 8-kor gyógyszerosztás. Az orvosa hamarosan megkeresi. Ez itt Ron – Ron néha dühös. Ha inni kér, adjon neki. Az Jason. Jason, mondd szépen a nevedet! Jó, mehetsz vissza a rajzasztalhoz! Mi közösség vagyunk. Minden nap délelőtt csoportos beszélgetés; megbeszélünk mindent. Legyen tagja a közösségnek, csatlakozzon valamelyik foglalkozáshoz!” „Én a gyerekemet szeretném látni” – mondtam. „Ide nem jöhetnek be gyerekek”.

„Én a gyerekemet szeretném látni” – mondom az orosz orvosnak, aki felveszi az esetemet. Komoran bólint. „Maga beteg – most egy kicsit magához kell térnie.” „Nem vagyok beteg – mondom--, csak dühös voltam, de elmúlt. Szeretném látni a gyerekemet, hogy megmondjam neki, hogy nem akartam elhagyni.” Az orvos nem válaszol, felteszi a következő kötelező kérdést és ismerteti velem a jogaimat. 15 napig bent tarthatnak, mivel beszámíthatlan vagyok, és fennáll az ismételt öngyilkosság veszélye. 15 nap múlva kérhetek felülvizsgálatot. Ha jól viselkedem, előbb-utóbb hazamehetek. „Kooperálnia kell” – mondja nekem, mert látja, hogy nem akarok kooperálni; a gyerekemet akarom látni. „Higgye el, nem vagyok beszámíthatatlan” – mondom, és érzem, hogy szabadságharcos indulatok támadnak bennem. „Van olyan, hogy valaki öngyilkosságot követ el, mert nem látja a kiutat, de aztán megbánja.” „Nem, senki nem követ el öngyilkosságot beszámítható állapotban. Maga beteg. Itt az osztályon rendbe fogjuk hozni.” „És a sztoikusok, például? És Seneca? Egy csomó bölcs filozófus követett el öngyilkosságot!”—érvelek. „Egyébként pedig dolgoznom kell, és készülnöm a záróvizsgámra!” Az oroszban nincs kelet-európai szolidaritás, idegesítem. Majd holnap beszélünk, mondja, odaint egy nővért, hogy visszakísérjen és lezárja a beszélgetést.

Jane másnap érkezik. Mint egy kivágott fa, olyan súllyal fekszik az ágyon. A férje kíséri, ír akcentussal beszél, lemondás van az arcán. Megint itt vannak. Jane megint nem tud lábraállni. „Jane!” – mondja a nővér, de Jane arca halott. „Jane! álljon fel! ez a szobája, az lesz az ágya!” Nem történik semmi, a betegszállítók unják, felnyalábolják és elhelyezik a szobánk harmadik ágyán. „Nem kel fel és nem eszik, pisilni se jár ki!” – mondja a férje kétségbeesetten, aztán odaszorítja az arcát a felesége arcához, és sírnom kell. „Nagyon beteg – mondja Tracey --, lehet, hogy nem fog mosdani, pedig neked van samponod, biztos adnál neki.”

Az orosz orvos nem kedvel. „Nézze, mások örülnek, hogy itt lehetnek. Van, aki maga kéri a felvételét. Ez egy jó kórház.” Tudom, hogy jó kórház, mert megkérdezték, milyen a biztosításom, és kitöltették velem a szegényeknek való papírokat. Jó kórház, drága kórház. Érzem, hogy az orosz nem lesz a szövetségesem, de szövetségest kell találnom. „Felhívom az orvosom – mondom neki --, van egy orvosom, ő megmondhatja, hogy nem akarom megölni magam.” Az osztály telefonkészüléke a közös tér közepén van, nem beszélhetek úgy, hogy ne hallja mindenki más, de valójában nem zavar, ez az egész körülöttem tulajdonképpen nem létezik, itt vagyunk együtt, de nem létezünk egymás számára. Ron néha sivít, démonok vannak a fejében, ilyenkor nehéz telefonálni, mert azt hiszi, hozzá beszélek, de általában senki oda se bagózik. Újra és újra tárcsázom a kórházi számot, míg végül az én drága román orvosom ott van a vonal végén, és sietve magyarázom, egymásra torlódnak a szavak, hogy bezártak, pedig nem akarom már megölni magam, csak szeretném a gyerekemet látni. Nem örül neki, hogy ebbe a helyzetbe hozom, elmondja, hogy 15 nap múlva kérhetek felülvizsgálatot. „Kérem – mondom neki, én, aki nem tudok kérni, egyáltalán, soha, senkitől, semmit – kérem, könyörgöm, mondja meg nekik, hogy látnom kell a gyerekemet!”

Végül mégsem ő lesz, aki segít; a női személyzet egyik tagja szán meg, azt mondja, kooperáljak, ismerjem el, hogy baj van velem, és megpróbálja elintézni, hogy bejöhessen a kisfiam. Elismerem, elismerem, hogy buta voltam, hogy depressziós vagyok, hogy bolond vagyok, végigülöm a nagycsoportot.  Csöndben ülnek az alzheimeresek, mint elhagyott kövek, mint egy egykori kultusz maradványa. Rebeka, aki vallási tébolyban szenved, táncol, mert vele van Isten. Egy feldúlt nő pedig a szobatársára panaszkodik, és kikéri magának a bánásmódot. Inni adok Ronnak, mert kér, és én is szólítgatom Jane-t. „Jane! Kelj fel! Vacsora van!”. Megbeszéljük a fiammal telefonon, hogy bejön, és nagy bulit csapunk.

Elfogadom, hogy le kell töltenem az időmet a tisztítótűzben. Megértem, hogy valóban beteg vagyok, hogy egy sztoikus bölcsnek talán van rá oka, hogy megölje magát, de nekem nincs. Ha nem beteg vagyok, akkor egy morális hulla, mert ezt tettem egy ötéves gyerekkel, akit szeretek, aki szeret engem, akinek szüksége van rám. A telefonhoz hívnak; anyám van a vonalban. Gyenge a hangja, de gyengéd is, nem akar arról beszélni, hogy van, most nem ezért hív, hanem mert hallotta, mi történt, és el akarta mondani, hogy ő megért engem. Harmincévesnek lenni nagyon nehéz volt, mondja, azok a harmincas évek a legrosszabbak, most még a rákkal együtt is jobb. Olyan, mintha hirtelen valami közös dolgunk lenne, közös titkunk, és mintha felfedezte volna, hogy mégis az ő lánya vagyok. Olyan a hangja, mint aki büszke valamire, rám, vagy az intimitásra köztünk, vagy hogy lám mégis van sors, mert ő is és én is. Most végre jó lány vagyok, nem rossz, most nem az jut eszébe rólam, hogy kudarcot vallott, hanem az, hogy igaza volt. Nem mondja, hogy öngyilkosságot követett el harmincévesen – hat éves voltam akkor --, én sem mondom, hogy tudom. A lyuk a nyakán – gégemetszést kellett rajta végezni, úgy tudták csak megmenteni. Elszórakoztatom a saját megmenekülésem részleteivel: hogy folyékony szenet töltöttek belém, miután kimosták a gyomrom, és ez a szén összeállt, kitölt teljesen, tiszta fekete vagyok belül. Nevetgélünk ezen, aztán megbeszéljük, hogy mit vigyek majd, és leteszi a kagylót. Zavar, hogy ilyen felszabadult, zavar, hogy most vagyok jó lány, pedig tudom, hogy rossz vagyok, rossz anya. Mint amikor a terhességem alatt cigarettával kínált – akkor is úgy éreztem, azért kell nekem is dohányoznom, mert fél elismerni, hogy talán mégsem volt jó ötlet cigarettával kihordani minket. Mintha egy kis hiba, egy bocsánatos vétek örök kárhozatot hozna: mintha mindig lebegne felette egy lesujtani kész bárd, hogy kivégezze, ha elvéti a lépést.

Egyszer csak a fiam állt a lift ajtajában, torta volt nála és szőlő, ragyogott a szőke tincse, ragyogott az arca, szaladt be a rajzasztalig. „Itt lehet rajzolni? Rajzoljunk! - mondta – És hoztunk tortát!” Jason közelebb araszolt, kíváncsian. – „Nézd csak, ő Jason, nagyfiú, de igazából kicsi, igazából nálad is kisebb, nem tud jól beszélni, de szeret játszani”. A fiam felmérte a 16 éves kamaszt, javasoltam, adjunk neki tortát. Nem tudom, honnan, de kerültek papírtányérok, Rebeka is megjelent, és Tracey. Mindenki tortázott, a fiam pedig táncolt körbe, a kezében egy szőlőfürttel. „Nézd, ő Ron! Nem kell tőle félni! Néha hangokat hall a fejében, és akkor megijed, de különben nagyon rendes.” A fiam nem félt, óvatosan odanyújtott egy szőlőszemet, és Ron remegett az örömtől. „Hol alszol?” – kérdezte aztán, keresve az újabb felfedeznivalót. Megmutattam neki a szobánkat, és bemutattam Jane-t, az ágyon. „Ő is beteg?” – kérdezte a fiam. „Igen, ő nagyon beteg” – mondtam, és fordítottam volna ki a szobából a gyereket, amikor Jane mormolt valamit. A fiam bizonytalanul rámosolygott, az ágyhoz lépett és odakínálta a fürtöt. Váratlanul, mintha varázslat volna, Jane kinyújtotta a kezét a szőlő után. „Azt hiszem, kér belőle, adok neki, jó?” – mondta kicsit félszegen a fiam, és Jane arcán megjelent egy mosoly. Az volt az arcára írva, hogy nincs semmi baj, csak fekszik egy kicsit, mert fáradt, de boldog, hogy itt vagyunk vele. 

„Miért vagy itt?” „A szomorúságbetegség miatt. Mert butaságot csináltam és bevettem túl sok gyógyszert. Tudod, az a szomorúságbetegség, amikor csak úgy fekszem, és nem tudok csinálni semmit, és nem mosolygok.” „De most mosolyogsz.” „Mert meggyógyítottál. Látod, a Jane-t is meggyógyítottad.” „Jó, akkor gyere haza, és meggyógyítalak” – határozatlan mozdulatot tesz – „majd amikor már hazajöhetsz”.

Tíz nap múlva kiengedtek. Negyednapra rá letettem az írásbeli záróvizsgát. Egy hét múlva összecsomagoltam, beszereztem a kért véralvadásgátlót, kiadtam a lakást, és mentünk haza, mert anyám haldoklott.


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Kedvesek vagytok. Itt van egy másik novellám, ami meglehetősen sikeres lett: http://www.holmi.org/2007/07/babarczy-eszter-italiai-utazas

Ebben kevésbé van szó elmebajról, de azért látszik, hogy elmebajos írta Smile


Offline
Csatlakozott: 2017 nov 13

HÚHA! Nagyon tetszik ahogy írsz Eszter! Szívesen olvasnám az egész könyvet Smile Kacifántos, tartalmas és szomorú történet, rengeteg akarással, ami szerintem nagyon becsülendő.


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Köszönöm, Phil. Általában személyes sztorikból táplálkozó szövegeket írtam, nevezhetjük esszének vagy novellának őket. Keveset írtam, és azt is félbehagytam, nem voltam elégedett. A fenti egy félig megírt könyv egy fejezete. 


PhilC

Úristen, de tetszett ez az írás. Nagyon szimpatikus a stílusod és a gondolkodásmódod, Eszter! Kicsit rád kerestem (én még csak most ismerkedem a munkásságoddal), és láttam, hogy szerkesztőként, esszéistaként is működsz. Esetleg novellákat, verseket stb. is írsz, vagy a szépirodalmon belül kifejezetten csak az esszékre specializálódtál?

Elképesztő az is, hogy ennyi mindennel tudsz foglalkozni egyszerre...


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Írj még, igen, bár a téma nem vidám, de fontos, hogy erről is írjunk. Jó olvasni.
 


Offline
Csatlakozott: 2010 dec 26

Nekem meg olyan étvágyat csinált az Anafranil, hogy majd megvesztem:-) A hatása közepes volt,semmi rendkívüli. Eszter írjál még,ha gondold nagyon érdekes.


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Lélekbemarkoló olvasmány.
 


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Érdekes, egyszer én is szedtem Anafranilt, de nem mentális, hanem fizikai, egészen pontosan gerincproblémára. Neurológus írta fel. Asszem csak egy felet lehetett bevenni és mondták, hogy legyek vele baromi óvatos. Totál elvette az étvágyamat, erre emlékszem.

A fiad tök jó fej lehet, és te pedig nagyon jól írsz, még ilyen mellbevágó dolgokról is 


Offline
Csatlakozott: 2010 dec 8

babarczyeszter írta:

Vannak még fejezetek, de nem akarom elárasztani magammal a Búrát.

Akkor csepegtessél! Smile


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Aranyosak vagytok Smile

Vannak még fejezetek, de nem akarom elárasztani magammal a Búrát.

Legközelebb 4dim története következik! Csak még szerkesztgetem.



Offline
Csatlakozott: 2015 júl 4

Köszönöm.


Marci88

Lesz folytatása?

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen