Vég-kép

Árvalányka képe
Ez a hideg, fagyos téli nap is úgy kezdődött, mint a többi, mégis minden kicsit más volt. A kisgyermek indulásra készen állt.
- Életke, mit szólnál, ha ma elkísérnélek az iskolába?- kérdezte az anya.
- Ma nem dolgozol?
- Nem, szabin vagyok.- felelte mosolyogva.
- Az jó, akkor gyere Mami.
Az iskoláig vezető 15 perces út nagyon hosszúnak tűnt. Mintha az idő is húzná önmagát, mintha meg akarna állni, mert érezte, hogy valami fog történni. A romos épület előtt állva a búcsúzkodás is hosszabbra sikerült, mint általában. Az anya két kezébe fogta gyermeke arcát.
- Kicsim, tudod, hogy nagyon szeretlek?
- Tudom mami, mert minden nap ezerszer elmondod és érzem is a lelkemben.
Átölelték egymást, mindig így búcsúznak, de ez az ölelés szorosabb volt, melegebb, s nem akartak a karok engedni.
- Mami, te remegsz.
- Tudod, hogy mindig fázom.- mosolya alig volt kivehető sápadt arcából, de szomorú szemeiből sugárzott gyermeke iránt a szeretet.
- Tudom, még nyáron is.- kacagott a gyermek.
- Menjél Drága, legyél nagyon okos, vigyázz magadra.
- Vigyázok mami.
- Imádlak Kicsim!- kiáltott utána.
- Én is imádlak!
     Szívére tette a kezét, majd intett egyet, így tett a gyermek is. Ez volt az ő jelzésük egymásnak, így mutatták távolból, szeretlek.
      Haza érve az anya gondosan előkészített mindent. Régóta készült erre a pillanatra. Egész életében küzdött, millió csatát vesztett, s úgy érezte, már végleg elesett. Évek óta lelkét halottnak vélte, csak a teste vitte tovább, s elérkezettnek érezte az időt, így már nem mehet tovább. Egyedül volt gyermekével, nem számított senkire, sok száz barátja volt az interneten, mégsem volt senkije. Mindig a gyermekének élt, a legdrágább volt neki az életben, ám azt gondolta, anyának sem érdemes. Már csak vonszolta magát, csak küzdötte a napokat, a szíve mást mondott, az elméje tiltakozott. Még egyszer alaposan átgondolt mindent.
     Nem tehetem ezt a gyermekemmel, jobb anyát érdemel. Mindent elrendezett maga körül, a szert már régen beszerezte. Lefeküdt az ágyra, a fiolát a szájához emelte. Fél úton remegő keze megállt, s egy csepp méreg csordult végig az ajkán. Egy másodperc volt csupán, s erre az időre minden megállt, még a föld sem forgott. A világmindenség bízott, hogy leteszi a kezét, ám egy gyors mozdulattal nyelte le az anya.
     Soványra fogyott, meggyötört teste csöndben huppant hátra, a szív még erőltetve pumpált egyet, a tüdő még kipréselt egy csöndes leheletet. Egy könnycsepp gördült utolsó útjára, a test még rándult egyet, majd elernyedt. Dühös lett a Föld, szórta villámait, záporozva sírta fájdalmát, hogy egy csepp veszett el az élet tengeréből.
 

Offline
Csatlakozott: 2015 jan 16

sajnálom....


Offline
Csatlakozott: 2015 júl 9

Átjárt a fájdalom ahogy olvastam.
 


Offline
Csatlakozott: 2014 jún 21

Sokszor nehéz tovább küzdeni, sokszor nehéz felállni és újra harcolni. Talán a gyerekek, akik megérdemelnek egy esélyt. Ők azok, akiknek megadhatjuk, amit mi nem kaptunk meg. Akik boldoggá tehetnek, akik boldog felnőttek lehetnek. Nekünk talán ezért kell kitartani, hogy a gyerekeink boldog felnőttek lehessenek.

 


Offline
Csatlakozott: 2015 jan 16

ezt azért írtam, mert valahol ezt érzem legbelűl... :'(


Offline
Csatlakozott: 2014 jún 21

Ez nagyon szomorú Sad


Offline
Csatlakozott: 2010 dec 26

A kislány pedig akkor és ott örökre elveszette a reménybe vetett hitét átvette édesanyja minden fájdalmát és onnantól ő cipelte tovább.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen