Beteg lett a fiam

Anya képe

Beteg lett a fiam és megszűnt a régi életem.

Persze szarnék rá, ha ezzel megválthatnám a fiamét, de ez nem olyan hogy odaadom a vesém, a májam, a szívem. Bocsánat ha valakit meg az érint, tudom az is nagy tragédia.

A pszichológusom azt hiszem majd azt próbálja belőlem kidolgozni, hogy ne hibáztassam magam meg a gyerekem felnőtt ember. Nem szívesen megyek el ezért, le is mondtam az időpontot, de aztán mégis megyek, bírnom KELL ezt ha beledöglöm is.

Hazajött külföldről ahova kicsit rossz érzéssel ment el tavasszal. Itthon kellett volna tartanom, de az már egyszer nem vált be hogy itthon maradt. Vagy most jó lett volna?

 Heti 60-65 órát dolgozott, baromira bírta, azt mondta annyi energia volt/van benne, hogy szétfeszíti. Aludni persze nem tudott állítása szerint a szoba és az ágy miatt sem, a pihenőnapjain nem kikapcsolódott, feltöltődött hanem pihegett.

Ha valakivel összehaverkodott az is elment mellőle mert a munkahely gyilkos volt a rengeteg munka miatt. Egyedül volt, elhagyta az a kolléga is aki megígérte neki ő is marad szeptember végéig. Akkor már kezdett kibukni, el is kérte itthon egy ismerős pszichológus elérhetőségét akinél aztán nem jelentkezett.

Az úton hazafele csupa rossz dolog történt. Így aztán amikor hazaért sír, zokogott hogy nem bírja, elég volt nem akar élni.

Akkor lett vége a régi életemnek, ami nem volt rossz: unoka, barátok, színház, koncert, mozi, könyvek, tervek a közeli nyugdíjra stb.

Azóta beszűkült, minden a depresszió vagy bipoláris, pszichológus, pszichiáter, gyógyszerek, internet, folyamatos kapcsolattartás körül forog. Képtelen vagyok olyan helyre menni ahol nem használhatom a telómat, ha pittyen hogy üzenet van vagy megcsörren görcsbe rándul a gyomrom, de akkor is ha egy darabig nem. Még szerencse, hogy a munkahelyemen eddig még nem vették észre hogy minimálisat dolgozom, hiszen vagy csetelek, vagy cikkeket olvasok.

Tegnap megint szörnyű nap volt. A barátnőjénél lakik másik városban így élő egyenesben a barátnő kapja, nem én. Persze ettől még nehezebb, mert ugye a barátnővel is meg kéne értetni, hogy ez nem ellene van, meg én sem tudom mi a jó, ha odarohanok vagy nem. Az út minimum másfél óra. Itthon, ebben a városban ahol éltünk, nem tud élni. Mondtam, megoldjuk, költözünk, de azt meg nem akarja, mert az ő élete ne befolyásolja senkiét sem. Mondtam hogy fogja ezt ha akarja ha nem. Erre az volt a válasza, hogy ő ezért nem akar gyereket.

Az igazság az, hogy tulajdonképpen meg is értem hogy ideges lett részben a saját döntése miatt, de én ilyenkor legfeljebb összehányom magam az idegességtől,  őbelőle az öngyilkossággal kapcsolatos érzéseket, a mindent itthagyni és világgá menni érzést hozza elő.

A barátnője is beszólt egy hülyeséget, de szerencsétlent nem hibáztatom, neki sem lehet könnyű.

Aztán telefonon beszélgettünk bő 1 órát. A beszélgetés vége fele egy mondat erejéig olyan volt mint régen, olyan gyorsan elkezdtem ettől bőgni boldogságomban, hogy el is felejtettem, mit mondott. Sok dologról beszélgettünk, próbáltam példákat hozni kik betegek és azok is gyógyszerrel oldották meg. Mondtam, hogy beléptem ide, mert itt hasonló sorsú emberek vannak. Azt is, hogy ne csodálja hogy aggódom, hiszen az ember a náthás gyerekéért is aggódik.

Vissza akar menni külföldre. Tudom, hogy nem mehetne. Nem megy vissza pszichológushoz mert drága meg minek, nem megy pszichiáterhez sem mert drága.  Hozzáteszem, magával smucig, de én pl. mindent megkapnék tőle amit kérnék. Mondtam, keressünk mást már rendben a tb-je, de azt mondta képtelen elmondani a benne levő fájdalmat újra egy harmadik embernek is.

Ma jó kedve van, mert a tegnapi dolog úgy néz ki, szerencsésen alakul. Jó kedve, de meddig?

Én úgy látom kívülről, nem az ő bőrében, hogy nem akar meggyógyulni. Nem érzi, hogy beteg, csak a körülmények ilyenek. Mondtam neki tegnap, hogy az egészséges embert nem foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata.

Nem akar kötődni senkihez, soha nem fog bízni senkiben. Basszus, még meg is érteném, volt/van egy balfasz apja, volt egy óriási szerelme, akiért feladott mindent, ő meg elárulta. Tényleg elárulta, nemcsak megcsalta.

Egy egészségesen gondolkodó ember ezt kidolgozza magából, bármennyire is fájdalmas. Jártam terápiába én is, nem egy fáklyásmenet, tudom.

Azt mondta, ő mindigis külföldön akart élni. Tulajdonképpen ez is igaz, de úgy vélem ez jelenleg már nem a „szabad döntése” hanem az állapota.

Most bizonyítékokat keresek hátha nem bipoláris, mert egy depresszióból talán kikeveredik, az is lehet hogy a pajzsmirigye... Jó jó tudom, nekem most ez a túlélési stratégiám amellett hogy gőzerővel gyűjtöm az ötleteket a szakemberektől, a sorstársaktól arra, mit lehet tenni.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy bírjam. De nagyon-nagyon nehéz.


Offline
Csatlakozott: 2015 nov 10

Köszönöm Eszter, már említettelek neki. Keresem az alkalmat hogy rábeszéljem, beszélgessen hasonló sorsú emberekkel, vagy legalább olvassa őket.


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia Anya!

Nagyon megrendítő ez a történet, és minden ízében érzem a fájdalmadat, és ugyanakkor az övét is. 

Ha valakinek nincs betegségtudata, vagyis úgy gondolja, hogy ő már csak ilyen, és az élet pedig amolyan, nincs mit tenni, akkor nehéz segíteni neki. 

Mégis -- én gyerekkorom óta beteg vagyok (hol ilyen, hol amolyan tünettel), és sokáig gondoltam, hogy ez már csak én vagyok, így kell elviselnem magam (vagy inkább meghalnom sürgősen). Csakhogy ezeknek a gondolatoknak, és állapotoknak, meghatározó szerepe van a szeretteim életében is. Ezt én csak akkor értettem meg, amikor megszületett a fiam, de azt hiszem, egy párkapcsolatban sem nehéz látni, milyen teher a másiknak az állapotunk.

Szeretnék segíteni nektek, és tűnődöm, mi lenne adekvát, mi volna tényleges segítség. Szívesen beszélgetek a fiaddal arról, hogyan jöttem rá, hogy bipoláris vagyok, mit jelent ez az életemben, és hogyan tudok mégis szeretetben és (viszonylag) elégedetten élni, úgy, hogy van is értelme az életemnek. Úgy, hogy végső soron nem kérnék másikat helyette...

De ha nem akar, nem érdekli, nem gondolja, hogy vannak összevethető sorsok és történetek, talán arra megkérheted, hogy elmondhasd neki -- és nekünk --, mit jelent egy depressziós/bipoláris embert szeretni. 

Nagyon nehéz meghúzni a határt, tudni, meddig a te felelősséged a szeretted élete. Még azt is mondtam a múltkor valakinek, akinek a szerelme bipoláris, hogy el kell fogadni azt is, hogy esetleg elmegy. Az én gyerekeim is elfogadták, hogy esetleg elmegyek -- nem fogadták el abban az értelemben, hogy szívesen látnák, vagy akár közömbös volna nekik, csak azt fogadták el, hogy van egy határ, amihez érkezve olyasmit érzek (és érezhet más súlyos depressziós), ami mások számára felfoghatatlan, és lehet, hogy ez a fájdalom akkora, hogy nem akar már vele élni az ember. Mindig azt mondtam a fiamnak, hogy mindenképpen vele szeretnék maradni, és nagyon szégyellem is, meg bocsánatát is kérem érte, hogy sokszor mégis megpróbáltam meghalni, de van egy pont ahol el kell engednie. Ha az anyja megöli magát, az neki már nem feladata, nem terhe, nem az élete. Az én döntésem, ha feladom.

A fiad esetében is: az ő döntése, hogy így akar-e élni, vagy megpróbál másként. Amíg úgy nem dönt, hogy küzd, mert van miért, addig értelmetlen folyamatos rettegésben élni, hogy nem kísérel-e meg öngyilkosságot, hogy hogy van éppen, hogy hogyan tudnál segíteni. _Helyette_ nem lehet segíteni. Csak _neki_ és vele együtt. 

Engem a szeretteim nagyon motiválnak. Felelősséget érzek, és előbb éreztem ezt a felelősséget, mint hogy felfedeztem volna, hogy élni jó. Ezért aki nem felelős, aki "szabad" akar maradni, az talán nehezebben is talál utat a javulás felé. De akkor is lehetséges.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen