Tudom, hogy elmúlik. Csakhogy azt is tudom, hogy még visszatér. Ettől retek szar. Persze, tudom, hogy nektek is retek szar. De valahol csak nyöszörögni is kell.

Egyszerűen "szakmabeliektől" vágynék elismerésre (számtalanszor volt ugyanis olyan élményem, hogy valaki megdicsérte egy írásomat, aztán beszélgettünk egy kicsit, majd előkapott pl. egy Nők lapját, stb. szennyet, és olyankor mindig úgy éreztem, hogy na, kb. ennyit ért a dicsérete, és nagyjából ilyen szinten lehetek jó én is - na, az ilyen jellegű gondolatokat hivatott kiszűrni az, hogy csak "szakmabeliek" véleményét vadászom). Míg egyetemista voltam, kreatív írás órákra cipeltem mindig az írásaimat, mert akkor úgy éreztem, a szakmabeliek közül éppen az egyetemi tanárok véleményéhez van hozzáférésem. Most már nem járok egyetemre, nem járok kreatív írás órákra. Alkotó közösségekbe sem járok, hogy ott véleményezzük egymás dolgait (egy ideig tagja voltam ilyen kis önszervezésű csoportocskáknak is, de elég hamar szétszéledtünk - pontosabban elég hamar szétszéledtek a többiek, én mindig is az a hülyegyerek voltam, aki mindig a helyszínen ragad, és kb. évekkel később jön csak rá, hogy "Ja, bocs, már véget ért az egész"). Úgy érzem, egyszerűen most ehhez a fórumhoz férek hozzá - de mint látod, az, hogy éppen ezen a fórumon várok elismerést, az is tök esetleges, hogy pont így alakult.

Barátoknak való írásmutogatás: ja, lehet, hogy ez is jó lenne, de már jó ideje nem mutatok senkinek semmit. Főleg, hogy mostanság gyakran írok a búrán is hosszan ecsetelt nyüglődéseimről... nem tudom, valahogy nincs gyomrom egy baráti találkozó közepén átcsúsztatni az asztalon kb. a Szabad ötletek jegyzékét, hogy figyelj, én egyébként jól vagyok, elolvasod, miket írtam?

Beteg dolog az egész.

ezzel meg baromi sokan vagyunk így. pont így. szeretnék valami vigasztaló jellegűt mondani, de sajnos nullán van az agyam momentán. maximum annyit tudok kinyögni, hogy elmúlik.

ezt a perfekcionista parát ismerem. szerencsére vagy sajnos én a saját elmebeteg elvárásaimnak akarok megfelelni, ami helyből lehetetlen. így viszont automatikusan védve vagyok attól, hogy mások elismerését kergessem ilyen módon. engem ebben más dolgok motiválnának inkább. mindenesetre megértem ezt az egészet, csak azt nem értem miért éppen a folyóiratok szerkesztőinek elismerése kell? én az ő áldásukra vágynék utoljára. 

Szeretném kinyírni magamat. De tényleg. Azért, mert ilyen önbizalomhiányos fasz vagyok, meg az egyéb baromságaim miatt. Folyamatosan azt élem meg, hogy pl. szeretni szeretnék embereket, de csak bántani tudom őket, hülye döntéseket hozok, elkúrom a dolgaimat, semmivel sem jutok előre. És körbenézek az életemben, és azt se látom, hogy olyan dolgokért güriznék, olyan dolgokért próbálnék egyben maradni, amikért érdemes (Hamvas Béla kérdezte, hogy "Ugyan, ki akarna könyvelés közben meghalni?" Én azt kérdezem: "Ugyan, ki akarna még egy nap könyvelésért életben maradni?"). Gőzöm sincs, mégis kinek az életét élem - illetve próbálnám élni, mert már ez az álélet is egyre kevésbé megy.

Velük kezdtem.

Köszönöm, túl vagyok rajta.

Esetleg probald meg a Műút nevu lapot, ha azt meg nem probaltad

És amikor úgy érzem, hogy egy kibaszott selejt vagyok, akkor ismét és még inkább elkezdek vágyni a külső elismerésekre, amelyek azt mondják, hogy "nem, nem, hidd el, ebben azért jó vagy, hozzá tudtál adni a világhoz".

Mert gyökér vagyok. Mert nem tudom jónak érezni azt, amit csinálok, míg nem kapok rá megfelelő mennyiségű vagy minőségű külső visszajelzést, és mert perfekcionista vagyok, és ha valamiben nem vagyok biztos, hogy nagyon jól csinálom-e, akkor a szájízem is keserű lesz, és nincsen kedvem csinálni se. Na, és akkor adott lenne a megoldás, hogy akkor hagyom a fenébe, túllépek rajta, csinálok mást. Csakhogy azt se tudom csinálni, mert ha meg valamit (a magam számára legalábbis) jól megfogalmazok, arról mindig úgy érzem, hogy előrelendít kicsit a magamról való gondolkodásban is (segít jobban megérteni valamit, amit addig nem értettem). Na, de ha nem érzem azt, hogy megfelelő formában rögzítettem ezt a számomra megvilágító erejű gondolatot, akkor ettől a megvilágító erejű gondolattól is megundorodok, és kidobom az egészet a kukába. Szóval egy ördögi körben rekedtem, merő mindfuck az egész.

Ha hinnék a karmában, azt mondanám, hogy talán karmikus célja van ennek a sok visszautasításnak: mert ha publikálnak, akkor csak annyi lesz, hogy kiszolgálják a hülyeségeimet. Így meg szembe kell néznem azzal, hogy vajon miért is akarom ennyire, hogy publikáljanak.

Szóval karma ide vagy oda, azt hiszem, egyébként is érdemes lenne szembenéznem ezzel, hogy miért akarom ennyire, hogy publikáljanak. Jó lenne végre csak magamnak megfelelni akarni, kijelölni belső pontokat, amiket csak és kizárólag teljesíteni akarok (és azon felül semmi mást), stb., stb.

Gyűlik a listám, amelyen jegyzem, hogy mely tulajdonságaimon akarok dolgozni. Vállon is veregethetném magamat, mondván, hogy "basszus, az első lépéseket már megtetted, most már csak azt kell kitalálnod, merre mész tovább" és egyéb hülye önmotiváló szövegek - de az az igazság, hogy minél több faszságomra nyílik rá a szemem, annál inkább csak egy kibaszott selejtnek érzem magamat.

"rokonszenvesek", haha, versről ilyet még sosem gondoltam. miért nem csinálsz egy privát kis könyvecskét magadnak meg a barátaidnak? hangulatjavító intézkedésnek talán megtenné... vagy miért érzed ennyire szükségét, hogy egy folyóiratban publikálj?

Bárcsak valaki egyszer végre direktben kimondaná: FOS VAGY! Akkor legalább próbálkozni sem akarnék. Ez így viszont csak félmegoldás.

bla, bla, bla

... kevésbé TERHELT lapnál ...