Így ballagtam

accatone képe

Hosszú előszó

 „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

 Milyen szép is ablakomból a csillagos, tavaszi égbolt! Fáj megélni a szépet innen bentről. Ragyog az esthajnalcsillag, nem kérdi kinek, minek ragyog, és hogy ki nézi. Én azonban csak mások fényében létezem, mert az ember önmagában csak kétdimenziós. A perspektíva az, ami teljessé teszi. Összehazudtam magamnak egy álmot a szerelemről, ami sehogy sem akaródzott valóra válni és most fáj a valóság minden pillanata. Tomboló fájdalmam megint prózába töltöm, hogy ne lehessen romboló, mert a napi egy üveg bor és két-háromszori önkielégítés (7300 perc/ év) hosszútávon ugyebár nem perspektíva.

De miért csak a fájdalmon keresztül érezhetem, hogy élek? Miért  nem ért meg sose az, akit én meg tudok érteni és fordítva? Gyönyörű idő, és végtelen magány. Egyre inkább önmagam vagyok. Bár még mindig lassú az emésztésem, már ami a lelki folyamatokat illeti. Lassan térek vissza a múltból. Hosszú hónapokat töltöttem elemzéssel, feldolgozással, és egyre frissebb emlékek törnek felszínre. Ez nem lineáris folyamat, több időszak kering a fejemben körbe-körbe, mint a dervisek. Jól elhatárolhatóan, emlékblokkokként időrendben haladva fejtem vissza a múltbeli eseményeket. Amikor elkalandoznak a gondolataim, már egyre többször a jövő reményei jelennek meg a szemem előtt. Elevenen megjelenik az emlékeim közt, milyen is volt boldognak lenni. Lehet a végletekig relativizálni, de ezzel csak a talajt veszti az ember a lába alól. Arra az egzakt kijelentésre ragadtatom hát magam, hogy eredendően az a célom-csak így, közhelyesen-, hogy boldog legyek.

Így vagy úgy, lehet vallást faragni köré, a cél attól még a harmonikusan, egyenletesen adagolt örömérzet marad.  Érettségi előtt, ballagásom után még boldog voltam, erős és vonzó. Az első alkalom, hogy megcsaltam valakit, akit szerettem. Aztán olyan zuhanórepülés következett, amely lassú csúszással indulva vég- és tértelen szabadeséssé torzult, melyben életem és személyiségem morzsánként aprózódott fel, míg végül egy "akkor már nem járunk? Ja, akkor elmondom, hogy megcsaltalak párszor, bocsi"- mondattal atomjaira hullott szét. Szertefoszlott minden, ami addig értéket, szépet, örömet jelentett az életemben, és ahol előtte a szerelem, a bizalom és az odaadás lakott, ott nem maradt más, mint félelmetes, üres, poligám semmi.

Ezek a sorok most azért íródnak, mert ahhoz, hogy hely legyen az új épületeknek, el kell takarítanom a romokat. De míg másfél éve egy szánalmas idegroncs követelte Tőled a megbocsátást azért, hogy a sérelmeit feldolgozhassa, ezek mára pusztán történelmi tények. Ma újabb szintet építettem arra a csökevényes, lebombázott viskóra, ami valaha a szerelmet jelentette az életemben.

Így ballagtam

Ballag már a vén diák, továáább, továáább, továáább! Egymás vállára fonódó,  az erős koranyári napsütéstől barna kis kezek, rózsa, szegfű, tulipán, nárcisz, pénzcsokor, luficsokor, műcsokor- Kicsilány csak úgy roskadozott az utálatos, nagy, nehéz virágcsokrok terhe alatt, melyeket családjától, barátoktól, és nem utolsósorban szerelmétől kapott. A ballagási felhajtás végtelenül unalmas, kényelmetlen az ünneplő,  iskola, család, barátok, szerelem-minden! Semmi se érdekelte Kicsilányt ebből az egészből, csak Fűtőfiú. Fűtőfiú az iskolában dolgozott- barnásszőke, szép és üres, vagy huszonöt éves, biciklivel jár, van egy német juhászkutyája, a könyvtárban pedig csak meséskönyveket olvas.Annyira mégse lehet üres, ha lejár a könyvtárba, és meséskönyveket olvas…                                 

Hol lehet most Fűtőfiú? Nem érdekli senki, csak Fűtőfiú. Se a fárasztóan bárgyú, utálatos ballagási ének, se család, se barát, se szerelem, semmi.

Egymás vállára fonódó,  az erős, kora nyári napsütéstől barna kis kezek, rózsa, szegfű, tulipán, nárcisz, pénzcsokor, luficsokor, műcsokor- legszívesebben megtépné, szétdobálná és összerugdosná őket, különösen azt a vörös rózsacsokrot! Leszaggatná olcsó fekete szoknyáját, melyen a napfényben jól láthatóan csillognak a műszálak, leszaggatná magáról kényelmetlen, fehér nyári felsőjét, már csak a fehér melltartópántja világítana barna bőrén, na meg a csipkés, fekete combfix maradna rajta (a hőségre való tekintettel nem vett harisnyát), de ez annyira szép és olyan jól áll, kár lenne elszaggatni.

Így ugrálna, lubickolna a lassan levitorlázó virágszirmok közt, mint egy meghibbant tavasztündér, és bevonná őrjöngésébe a Fűtőfiút is, aki még a ballagás alkalmával is ugyanazt a funkcionális munkaruhát viseli: festékfoltos, sötétkék nadrág, világoskék, ujjatlan izompóló- különös egy ruhadarab! Így még élvezetesebb lenne levenni róla ezt az egész ruhakölteményt, a fizikai munkától oly eszményien tökéletes test e szánalmas, ócska börtönét,  ezt a mocskos, büdös hacukát, letépni róla, gyémántfogakkal, éles macskakörmökkel őt magát is ízekre tépni , hogy szép teste cafatokra hulljon, a cafatok rózsaszirmokká változzanak és simogatva pörögjenek végig Kicsilány  sima és kemény mellein,  < melyeknek simaságával és keménységével a legszebb rózsaszirom sem vetekedhet>, végigsimogassák valószínűtlenül vékony derekának és kerek csípőjének hullámvonalát, végül besimulhassanak puha combjai közé, és megcsókolhassák, megérinthessék, körbecirógathassák rokonukat, a rózsaszirmot formázó meleg női ölet, mint Danaét az aranypénzek.

Fűtőfiú, ugyan mi fűtenivaló van ezen az iskolán ilyenkor, amikor a könnyű, nyári ruhát is alig lehet elviselni? De Fűtőfiú most is csak tesz-vesz némán a hátsó lépcső és a kisudvar között, vödröket emelget, és csavarokkal babrál, zárakkal bíbelődik, rá se hederít a szebbnél szebb, friss és harmatos diáklányokra, ebben az illatos virágtengerben csacsogó és nevetgélő, tizennyolc éves kis tündérekre.                                          Kicsilány iskolaszekrénye a folyosó egyik legrejtettebb zugában állt az 'alvégen' –ahogy kedélyeskedő  kémiatanárom mondaná, pedig csöppet se szívderítő látvány az a szekrény-némán, komolyan, sötétbarnán guggol a sarokban, mint egy koravén, sértődött kisgyerek, még a zárat is lerázta magáról nagy duzzogásában.

Ott, az „alvégen" mindig félhomály van. Kicsilány gyűlölte a baljósan villogó, búgó hangú, jégfehér fényű neonlámpákat, ezért ösztönösen a félhomályban álló, magányos kis szekrényt választotta magának. A folyosó egyik legrejtettebb zuga ez, örökös félhomályban.                                               

Kicsilány egyszer oda is hívta Fűtőfiút valamilyen ürüggyel- elromlott a záram, vagy mi,  és mikor Fűtőfiú letérdelt a szekrénye elé, azt méregette, hogy melyik pózból tudna a legnagyobb élvezettel hátulról a nyakába csókolni, hogy ajkaival épp csak érinteni tudja a füle mögé kanyarodó, barnásszőke hajszálakat. Ez  volt az egyetlen igazán közeli élménye Fűtőfiúval, ezek mind ostoba kamasz-ábrándok- eszednél vagy, normális vagy? Ki is rúghatnak, és őt is! De ez régen történt. Azóta elmúltál már tizennyolc éves, felnőtt ember vagy, szabad ember lettél, sza-bad-em-ber-let-tél!

Itt, a ballagási körmenet közepén, kisurranhatna a hátsó kapun, át az aulán, le a betonlépcsőn át az udvarra, ahol Fűtőfiú dolgozik. Senki se venné észre, ez az utálatos ballagási csinnadratta eltart még egy ideig, emeletre föl, emeletről le, Erőltetett menet- Radnóti gimnázum- hiába, a név kötelez... Szülei, barátai és szerelme úgyis a harmadikon várnak majd rá, a csokrokat pedig le tudja vágni az alagsorban, úgyis virágokkal és csokrokkal van elárasztva az egész. Miért ne léphetne ki gyorsan a körmenetből? Mosdóba kell mennie, rosszul van. Úgyis épp a mosdó mellett van a hátsó udvar, sima ügy.                                                                                                              

Senki se tette szóvá, hogy Kicsilány kiszaladt a mosdóba. Gyors mozdulattal az aulán át a kisudvarra-honnan ez a merészség?-, az aulán át a kisudvarra nyíló betonlépcsőn áll Fűtőfiú, csak egy mozdulat lenne benyitni hozzá, Fűtőfiú úgyse fog tiltakozni!

Fűtőfiú nem tiltakozik.

Kicsilány fénykönnyes tekintete Fűtőfiú tekintetét követi, de ennél még jobb lenne, ha...biztonságosabb lenne, ha...ah, nincs is ennél szebb, a gyönyörű ajkaid közt érezni szorosan, szép egyenletesen, látni akarom közben az arcod, az arcod, a nagy, ártatlan szemed, a duzzadt, piros ajkaid közé, arcod felé, nyakad felé, melleid felé…                                                                                 

Szétfröccsen a szikkadt, agyagos kisudvarra, a lilára, sárgára, kékre vörösre, rózsaszínre mázolt játékokra, az iskola faláról lemállik a festék, a szikkadt, agyagos kisudvar eltűnik, Kicsilány  pityergő kisiskolásokon lépked, szemei lába elé szegezve, véres hajcsomókon gázol, apró, fényes, mozdulatlanul rámeredő gombszemeken, tátogó, pici szájakon, aztán eltűnnek a kisdiákok, kezei közt tartja Fűtőfiú sápadt, verejtékes arcát, rámosolyog, Fűtőfiú visszamosolyog rá azzal a furcsa, féloldalas mosolyával.

Összeborulnak, megcsókolják egymást. Kicsilány műszálas, fekete szoknyáját langyos kis fehér pöttyök tarkázzák, Fűtőfiú véletlenül beletenyerel, egy újabb furcsa, féloldalas mosoly, lesimítja a szoknyát, helyére kerül a sötétkék nadrág, aztán Kicsilány is fölkerekedik, elindul fölfele a kisudvar betonlépcsőjén, Fűtőfiú babrál valamivel, dolgozik tovább. Ettől kezdve soha többé nem néznek egymásra.         

 Kicsilány mezítláb szalad a forró betonudvaron, vissza az iskolába, talpa alatt már a folyosó jólesően hűvös kőkockáit érzi, a fehér pöttyök odaszáradtak műszálas, fekete szoknyájára. Mossa, sikálja őket a csap alatt, arca ragyog a boldogságtól, más lányok is benyitnak a mosdóba, őszinte csodálkozással, és egy kis fölényes undorral vizsgálgatják, miféle igénytelenség ragadhatott Kicsilány szoknyájára.

Érettségi szünet.

Nem is nagyon lesz már alkalom, hogy Fűtőfiú és Kicsilány újra láthassa egymást.                       

Csak az érettségi kiosztásakor látja Kicsilány a Fűtőfiút egy pillanatra, lesütött szemmel a kőporos falhoz lapul, puhán sompolyogva, mint a macska, ha pástétomszagot érez. Most se néznek egymás szemébe, csak érzik a másik közelségét, mint valami különleges színt, vagy illatot, de nem vesznek tudomást egymásról. Óvatos léptekkel osonnak tovább, ki-ki a maga dolgára. Az iskola bezár, és- mint minden évben, most is- megkezdődik a nyári szünet.

Utószó                                                                                                                                          

Aggódom. Lehet, hogy valójában csak egy csokor örkényi pötty vagyok, és minden ismerősöm pusztán egy durva optikai csalódás áldozata. Mindenesetre e néhány petty önerőből építkezik, és ez az épület már sokkal stabilabb, mint régen, (Most, hogy leírtam, jobban is lettem.) Tényleg oly egyszerűen működöm, mint egy zsák fehér pötty).


Offline
Csatlakozott: 2015 már 29

Szia accatone!

Szerintem is nagyon jól tetted, hogy benne hagytad az elő- és utoszót! Wink Nem csak amiatt, hogy tényleg egy "keretet" ad, de számomra például nagyon sokat elmond arról, hogy a novellán túl te hogyan érzed magad, mi az ami jelenleg foglalkoztat. Örülök annak, hogy így gondolod és sok erőt, kitartást kívánok neked ehhez! Olvastam a fórumokon a hozzászólásaidat, amelyek alapján jól érződik, hogy milyen lelkiállapotban szoktál lenni, és úgy érzem fontos az, hogy egyre erősebb "életigenléssel" vidd véghez azt a bizonyos építkezést! :) 


Offline
Csatlakozott: 2011 máj 20

 Szia Mr. Jones, köszönöm kedves szavaid! Smile

Sokat gondolkodtam, hogy az elő-és utószót benne hagyjam-e a novellában, valahogy tetszett is, meg nem is ez az egész keret-dolog,  aztán végül úgy döntöttem, mégis maradjon!
Ezek szerint akkor jól döntöttem! Wink Azt hiszem kijelenthetem, hogy elindultam ezen az úton, persze rengeteg türelem, kitartás és elfogadás kell hozzá, hogy szépen, fokozatosan tényleg felépülhessen az a bizonyos új épület, a romjaim helyére.........


Offline
Csatlakozott: 2015 már 29

Szia accatone!

Nagyon kedvelem az írásaid, ez ugyanakkor kiváltképp nagyon megfogott! Smile Főként azért, mert a nagyszerű, és magával ragadó írásmódod mellett, most az előszóban és az utószóban - hosszú idő után először: jól megfogalmazod saját gondolataiddal azt is, hogy milyen érzelmi állapotban is vagy. Tényleg úgy érzékeled, hogy elindultál azon az úton, amellyel - ahogyan Te is fogalmazol - új épületeket tudsz építeni a romok helyére, amelyeket fokozatosan takarítottál / takarítassz el?

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen