![]() Szavakba öntve a pszichoterápia "anyaga" tökéletesen nyilvánvaló lehet. Az ember azt gondolhatja: hiszen depressziós barátunknak semmi oka sincs arra, hogy depressziós legyen, miért nem tudja ezt ő is? Miért nem látja be egyszerűen, vesz néhány könyvet a depresszióról és leküzdéséről és vet véget a problémának ezen a módon? Tudjuk, hogy a túlságosan félénk, óvatos és visszahúzódó ember azért vált ilyenné, mert intoleráns, labilis szülő mellett nőtt fel. Ezt mindenki látja, aki ismeri a családot, mint ahogy azt is, hogy ennek az embernek nincs többé oka a félelemre. Ha mindenki látja, akkor ő miért nem tud így tekinteni a helyzetre és előrelépni az életében? Ugyanígy az arrogáns, mindent jobban tudó, aki éppen annak megy leginkább az agyára, akit a legjobban szeretne lenyűgözni. Miért nem tud csendben maradni kicsit, annak érdekében, hogy ne állás és barátok nélkül végezze, magányosan?
Az egyszerű válasz az, hogy túlságosan fájdalmas lenne. Az ön depressziós ismerőse beleragadt a depresszióba, részben mert - akár hisszük, akár nem - könnyebb elviselni a depresszió érzését, mint szembenézni azzal, ami valójában a fájdalmat okozza. Könnyebb azt hinni, hogy úgy, ahogy van, értéktelen (noha ez ellentmond a tényeknek), mint megküzdeni a valódi okkal, bármi legyen is az. Ezért tűnik sokunk számára a depresszió annyira ésszerűtlennek - hiszen valami mástól való elterelődésről van szó. Ugyanakkor csak hitetlenkedve csóváljuk a fejünket, hogy ez a jóképű, tehetséges, sikeres férfi azon kesereg, hogy semmije sincs és értéktelen. Az a ragyogó és vonzó nő, aki megbízhatatlan és tisztességtelen férfiakhoz kötődik, egyikhez a másik után, - tudattalanul - inkább panaszkodik és dühöng az aktuális férfi viselkedése miatt, mintsem, hogy átérezze és elismerje a saját magával és mindennapi életével kapcsolatos átható elégedetlenséget. Még a félénk lélek is kényelmesebbnek találja, hogy ilyen módon hátráljon egész életében, mint hogy szembenézzen mindazzal a dühvel, elkeseredéssel és rettegéssel, mely felszínre kerül, ha megkérdőjelezi azt a megszokott módot, ahogyan önmagát és a világot szemléli. Nagyon fontos, hogy az érzések, észleletek és viselkedések ezen ésszerűtlen mintázata nem tudatos szinten választott vagy felépített! Világos, hogy senki nem kezd efféle értelmetlen viselkedésbe szándékosan. Ezek a szokások tudatunkon kívül (és nem verbálisan) fejlődnek ki. Arról, hogy ez miért van így és hogyan történik, a tünetekről szóló részben esett szó. Ez a tudattalan szempont a "miért pszichoterápia" (és nem másfajta segítség) kérdés megértésének kulcsa. Mivel a problémák tudatos belátásunkon kívül születtek, a gyógyulás útját is itt kell keresnünk. Különben a kezelés nem fog működni. Az intellektuális szinten való megismerés ritkán elégséges, a valódi cél a személyiségbe való betekintés, ami a pszichoterápia nagy ajándéka. Sajnos az ilyen fajta megismerés nehéz, ez az egyik oka annak, hogy a pszichoterápia általában tovább tart egy-két ülésnél. Az a helyzet, hogy a pszichoterápia világában a legjobban éppen azoknak a dolgoknak állunk ellen, amiket meg kellene ismernünk, ha megkönnyebbülést akarunk nyerni, mivel ezek a fájdalmasak. Csak később, amikor szavakba próbáljuk önteni tapasztalatinkat, érezzük úgy, hogy mindez olyan nyilvánvalónak, kézenfekvőnek tűnik. Oly annyira megszokott jelenség ez a pszichoterápiában, hogy pszichoanalitikus terapeuták szájából gyakran hallani: "banális de igaz". Így, ha felfedezünk valamit, amiről biztosan tudjuk, hogy fontos és számunkra mély jelentéssel bír, mégis bután érezzük magunkat tőle, sőt visszataszítóan ingerlőnek tartjuk, akkor valószínűleg a helyes ösvényen járunk. (Ezért van az is, hogy a pszichológia olyan ostobának hangozhat a beszélgetős tévéműsorokban.) |
